A másik ennyire azért nem fontos tény, nevezetesen hosszú évekig voltam a Zsigmondy Vilmos szoc. birigád vezetője. Nevessenek, akik akarnak… Én tudom, se a brigád megalakulása előtt, se megszűnése után a kollégáimmal nem volt annyi közös porprogramom, mint akkoriban. És nem csak a közös bulikat számolom ide, nem csak a testvércégek találkozóit. Voltunk együtt színházban, képkiállításon is. Építkezni a kolléga pincéjénél, sőt volt kubikus társbrigádunk is, ha kellett valami belső ügyben segíteni, hát jöhettek hozzánk. Mi meg Szederkénybe mentünk megkóstolni a boraikat. Se előtte, se után nem volt olyan közösségi élet a cégnél, mint a szocbrigádos korszakban.
Igenis visszasírom. És nem szégyellem. Azóta csak romlott a helyzet, kollegiális szinten /is/. Volna ma valaki, aki munkaidő után ottmaradna egy sörre és zsíroskenyérre csak azért, hogy egy fiatal kolléga eszmefuttatását meghallgassa valami műszaki témáról ? Ugye ilyen elképzelhetetlen. Bemennek, nagy nehezen letöltik a 8 órát, aztán rohannak. No nem haza, hanem többnyire egy másik munka után, hogy kiegészítsék a keresetüket. Vagy ha ez nincs, akkor se maradnak együtt, valahogy szétesett minden. Ez is. Mi a mai napig, ha összetalálkozunk volt kollégáimmal, szóba hozzuk ezeket a sztorikat, a kissé favágó hivatali munka örökéletű pillanatait. És jó ezekre visszaemlékezni. A mai fiatalok mire fognak ?
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése