Macskák, kérdések*

Úgy rémlik, írtam már hónapokkal ezelőtt erről a cicáról. Macskáról. Szerencsétlen állatról…

Még nyár volt, amikor a gazdája olyan állapotba került, hogy egyedül már nem tudta rendesen ellátni magát. Epeműtét előtt állt, hasnyálmirigy rákjára  be volt ígérve a (neki már semmire se jó) kemoterápia, vagy sugár, nem tudom pontosan. Akkor kért meg a szomszéd néni, hogy „amíg hazajön” etessem a cicáját.

Jó időben nem is volt baj. Bár inkább szobacica volt, de azért talált magának valahol helyet, ahol éjjel meghúzta magát, s reggel/este vagy már várt,  vagy a hívásomra előjött valahonnan.

Az agyam legeldugottabb részében persze bennem voltak az előttem álló lehetőségek: 1. néni nem jön már többet haza, 2. macska rám marad…. Mert azt tudtam, a néni családjából senkinek nem kell egy öreg macska (10 éves múlt).

Hazudnék, ha azt mondanám, hogy valami nagy örömöt éreztem, inkább valamiféle kötelességtudat munkált bennem - nehéz lenne leírni, miért is…Csak.

Próbáltam én gazdát keresni neki, de manapság nem könnyű egy állatot bekönyörögni valahová, amikor lassan az emberek kezdik meggondolni, melyek a legfontosabb kiadások – s ezek között a macska-tartás nagyon hátul szerepel. Bevallom, kísérleteztem több ízben, hogy áthozzam, s megbarátkoztassam az enyémekkel, de (nem értek a macskákhoz, csak gyanítom) szörnyen félt. Ha meglátta Bercit, vagy Samut, fújt, nyervogott, kitépte magát a karomból, elmenekült.  Ha közelíteni próbált hozzá kíváncsian és cseppet sem agresszívan valamelyik, veszettül fújt, félelmetesen felpúpozva a hátát, borzolva a szőrét. Nem nagyon akart sikerülni az „összeszoktatás”. Már bele is törődtem, de azt azért nem mondom, hogy könnyű szívvel, hiszen láttam magamat (no meg a macskát) mínusz 15 fokban és hóviharban…Nem ígérkezett szépnek a kép….

Aztán meg is jöttek a hideg napok, bár még „csak” mínusz 7 fok volt és hó sem esett. És akkor múlt vasárnap délután már nem jött a macska enni a hívásomra. Egy evés kimarad, nem baj – gondoltam én, majd holnap reggel. Ám akkor se jött. Hétfő délben aztán a szomszéd ház gerincén, a kémény közelében ült, a szó szoros értelmében keservesen nyávogva. Kijött a tető szélére, először az ereszcsatorna felől, aztán oldalt mászkált le-fel, ott ahol az u.n. „macskalépcsők” vannak minden házon. Ezen elindult lefelé, majd egy bizonyos ponton megállt és onnan aztán se tüled, se hozzád…. Ült és sírt. Dühbe gurultam, hülye macska – hát mi van veled ? Itt az ételed, megmelegítettem a tejet,  a gazdád idejében nem voltál így ellátva, hát miért nem jössz le ?

A harmadik napon már nem csak a macska sírt….

De nem használt sem a szép szó, sem a siccelés, sem a kavicsdobálás, semmi, de semmi. Ült a tetőn és keservesen nyávogott. Mit mondott ? Ki tudja ???

Szinte lehetetlenek tűnt, hogy én onnan bármi módon le tudjam szedni. Bekéretőztem a ház tulajdonosához, felmásztam a száz éve lezárt, használatlan padlásra, kinyitottam a tetőablakokat. Hívtam, nem jött.

Hogyan segítsek ? Hogyan ? Tűzoltókat nem hívhatok, mert lehet, ki se jönnek, vagy ha mégis, akkor ingyen nem. („Lehozták a kiscicát a magas fáról a tűzoltók” – ez csak a mesékben van, az élet nem ilyen szép.)

Lelövetni nem volt kivel és különben se lett volna szívem hozzá, hogy én adjak parancsot a megölésére. Egyébként is, milyen jogon ? Senkim nincs, akit megkérhettem volna, másszon fel a tetőre valahogy csalja le – egyébként is megfogni rajtam kívül senki nem tudta volna, azt biztosan tudtam.

Az ötödik napon nem tudom melyikünk szenvedett jobban. Csak sírt, csak sírtunk mindketten és bármit mondtam, tettem, csináltam, tapodtat sem jött lejjebb – holott alig egy méterre alatt ott volt a fészer teteje – ez nem távolság egy (egészséges, normális) macskának. (Máig nem tudom, mi lehet a baja, hogy nem mert leugrani ilyen kis magasságból. Rosszul lát ? Van valami test hibája ? Törött, rosszul összeforrt láb, vagy egyszerűen csak „öreg” és fél ? Ez utóbbit szinte valószínűtlennek tartom, hiszen élet-halál kérdésről volt szó, s a macska azért csak-csak ösztön-lény. Azt se tudom felfogni, hogy miért nem közlekedett a háztetőkön erre-arra – lett volna számtalan lehetősége, de valamiért egyiket se használta.)

És akkor döntöttem. Kinyitottam a néni lakásának ajtaját (legyen ahová bemeneküljön ha sikerül az akció) és a Teremtőnek ajánlva a lelkemet, továbbá minden macskavédő szentek vigyázó figyelmét kérve – felmásztam én a tetőre. (Ősrégi hullámpala, ki tudja milyen, ezeréves léceken…) Egy határozott mozdulattal megragadtam a nyaka fölött, nehogy pánikjában belém harapjon és ledobtam a fészer tetejére. Innen aztán mint a kilőtt nyíl rohant a teraszra, és onnan be a lakásba.

Azóta itt van nálam. A kis szobába zártam először, attól félve, hogy a másikakat bántja. Hát egyelőre még nincs is valami nagy barátság közöttük, de ennek csak az lehet az oka, hogy ez a cica  rettentően fél. Már nincs csukva az ajtó, de ha ki is jön a szobájából csak benéz ide a nagy szobába, és szalad vissza a helyére. Ül naphosszat bent a dobozában, ki se mászik belőle -  mint aki megpróbálja az őt ért sokkot kiheverni.

Ma reggel óta csak az motoszkál a fejemben volna-e valaki, aki értem megtenne ennyit ?

Ha megtenné, jó lenne-e az nekem ?

Jobb meghalni a tetőn, mint egy idegen helyen várni a véget – akármilyen komfortosnak is tűnik az ?

Kérdeztem Cicót, de  nem válaszolt.

                               *******************************

*(Megjegyzés: a kérdéseim mindig „költőiek”. Vagyis nem várok/remélek rá választ. Magamban hordom őket ezerszám – megválaszolatlanul. Hozzászoktam.)