A gyükési fenyőm

Ma valahogy semmi kedvem az íráshoz...igaz persze senki sem kényszerít(ene)...
Tegnap fent jártam a gyükési kertemnél és valahogy olyan "üresnek" érzem azóta is a szívem/agyam. Amikor fáj a hiány az lehet ilyen, vagy ez az...

Ott már semmi sem látszik abból, ami volt, csak az elvadult bokrok dzsungele, és a hatalmassá nőtt fenyő, melyet én ültettem, jó két évtizede, egy halott kiskutyát temetve melléje. Úgy vette vissza a természet a "saját" területét, és alakította a régivé - mintha sosem jártam volna ott...mintha sosem töltöttem volna boldog napokat, sőt éveket azon a domboldalon. Semminek semmi nyoma...
Ha más nem is, akkor a fenyő emlékszik tán még rám...