 |
Csoóri Sándor: Nyári óda
Áll mozdulatlanul minden.
Az
elpilledt levélrések között
csak a habókos legyek bújócskáznak.
Fölsír egy hascsikarásos szúnyog
a délutánban
s aztán,
mint a csecsemők, tovább alszik.
Csönd, csönd. Megcsöndül bent a fül is.
Most születik az arany, a tűz, a méz
s a gyönyör karikái is most
szárnyasodnak.
Elég csak a szememet lehunynom:
sikoltás-előtti pupillák rajzanak el az arcom előtt.
Elmúlt nyarakból szalmakazlak
pattogása
szüremlik hozzám
s a szérűk mélyéről
hőgutás kakas kiált.
Ó, halhatatlan
júliusaim!
Remeg a levegőég körös-körül
s fehér rakétaként száll föl
lassan a zámolyi templomtorony.
Út a végtelenségbe, minden határon túlra,
ez voltál nekem nyár, ez is maradsz,
hisz magam is fény vagyok:
csavargó, boldog,
emberi tűz.
Ha nem tudnád még:
nyomozz utánam
titkosan rigók közt, vizek fölött.
Ülök egy kertben, jöhet rám rossz idő is.
Sziszegő, tüzes drótok mászhatják meg
dúdoló fáimat s a szomszédos dombtetőt.
Az égésszagban emléknek akkor is te maradsz meg,
forró szájmelegeddel: nyár s vibráló egeiddel.
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése