De vissza a mai reggelez: Ötkor meghallgattam a híreket, hallom: már megint valami hó-riasztás (vagy mi) van. Na, gondoltam, akkor kinézek, esik-e már nálunk is ? És bizony esett. Szép csendesen, viszonylag apró szemű hó, de már minden fehér volt. Gondoltam, jó lesz minél előbb elmenni a piacra a tejért, hátha úgy rákezd ez a havazás, hogy gond lesz a közlekedéssel, különös tekintettel arra, hogy ma szombat is van.
Így is tettem, kimentem a fél6-os buszhoz. Mivel kicsit várni kellett, behúzódtam a kis fedett váróbódé szélvédett sarkába. Szemben velem állt egy utcai lámpa, mellette bokrok. Gondolatban azonnal „kivágtam” és fotó méretűre alakítottam a képet és csak csodáltam. Én sajnos ilyent le sem tudnék fényképezni a gépemmel, így hát az agyammal örökítettem meg a képet. A lámpa meleg sárga fényét, a most már hatalmas pelyhekben hulló havat, amit csak épp egy ici-picit fújt a szél, csak annyira, hogy ne függőlegesen, hanem ferdén hulljanak. A háttér valami selymes-bársonyos feketés-kék volt – egyszóval komolyan mondom, hihetetlenül gyönyörű pillanatokat kaptam a sorstól, míg ott ácsorogtam a buszra várva. Talán az is jó volt, hogy emberek nem jöttek, s csak ketten voltunk, a havazás meg én.
Aztán gyorsan megjártam a piacot, szerencsés voltam, épp amikor a buszmegállóba érkeztem már jött is egy busz, jóformán fél óra se kellett ahhoz, hogy megforduljak. A házunk felé jövet a nagy csendben egyszer csak felfigyeltem a mélységes mély csendben, hogy milyen furán ropog a hó a talpam alatt. Elmeditáltam, mi is okozhatja, hogy egyszer így, másszor úgy hallod a lépéseid neszét a hóban. Talán a hó állaga, szemszerkezete, vagy a hőmérséklet – szóval nem tudom, mi befolyásolja, de ez nekem ma olyan vidám és kedves zenének tűnt. Nem csak csendben csosszantak a lépteim, nem is puhán-tompán, hanem valami pattanva-roppanó hangot hallottam, le se tudom írni, milyent. Van az a buborékos nylon, amit ki szokott az ember (? én gyakran) pukkantani, na, az ad valami ilyesféle hangot, bár ez természetesen erősebb volt.
Megírok még egy kis sztorit, bevallom saját naívságomat leplezem le vele, de olyan jót mulattam magamban magamon, hogy megírom, hadd nevessen rajtam más is.
A Zsolnay V. útra szoktam lemenni, ha bemegyek a városba, itt a gyár mellett van egy buszmegálló. Ez van most hozzám viszonylag a legközelebb, (8 perc) nem felfelé, hanem lefelé kell menni és itt elég sok busz is jár, nem kell hosszan várakozni. Többnyire 6 körül járok szerdán-szombaton piacra, már többször láttam a buszmegálló melletti ház kapujában reggelente egy mécsest égni. Az első gondolatom természetesen az volt, hogy milyen fura, mit keres a kapu mellett a földön egy mécses. Meghalt itt valaki ? Na de miért nem az ablakba teszik a gyertyát ? Aztán (Istenem, csak én tudok ilyen hülye lenni) arra gondoltam, azért van a földön, mert talán valakinek itt ütötte el a kutyáját egy autó…
És ma reggel hatalmas dübörgéssel leesett végre a tantuszom. Azt nem írtam az előbb, hogy ez egy vörös műanyag tartóban lévő mécses. Meg azt se tudja mindenki, hogy ez a „Zsolnay negyed” csupa lepukkant házból áll, a benne lakó lepukkant emberekkel. Nos, kérem, ez a kapualji mécses egy csendes, diszkrét „felhívás keringőre”, ez kérem a szegény emberek piros lámpás háza !
Na, mára ennyit….
Kép: http://www.fotocommunity.de/search?q=es+schneit&index=fotos&options=YToxOntzOjU6InN0YXJ0IjtzOjM6IjE0NCI7fQ&pos=147&display=15090144
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése