Új Pécsi Galéria

Olyan csodálatos, már már tavaszi volt vasárnap az idő, hogy vettem egy mély lélegzetet,  minden erőmet összegyűjtöttem, s elindultam a (nagyon messze, 500 m,-re lévő !) Zsolnay negyed legújabb átadott kiállítását az új  Pécsi  Galériában megnézni.

Először a Dozsó melletti kerítés-kivágásnál érdeklődtem a biztonsági őrtől, hogy hol kell bemenni, mert arra nincs esze senkinek, hogy ha már valami (végre) látható,  akkor azt normálisan meg is hirdesse (Ez csak egy kis papír és festék és kulturált jóakarat kérdése, lehetett volna valami plakátot gyártani - no mindegy.)

Szóval a biztonsági ember elirányított – és most figyeljetek: bejárat (mellesleg a Gyugyiba is) a Major utca felől !

A pici kerülő nem bosszantott, ennyit még elbírtak a lábaim, ragyogóan sütött a nap, s nagy nagy örömmel bicegtem be a már átadott épületek közé. Persze szörnyű dúlás van még mindenfelé, de azért ami kész, az szép. A Dozsó-t nem lehet megközelíteni, de a kihelyezett díszek (vagy mik) mutatják, hogy itt lesznek a bábosok:

És bizony igazat mondtak, a külső burkolat kövei közé bekerültek azok a kis kiégetett csempék, melyeket ha jól emlékszem 2500.- Ft-ért lehetett megfesteni az utolsó nyilvános még Zsolnay-gyári bemutatón:

És megtudtam,  belülről elkészült imádott planetáriumom, aminek a megnyitását biztos, hogy senki nem várja annyira, mint én:

Örömmel ismertem fel azokat a helyeket, melyeket a nyáron még félkész állapotukban láttam, és jó volt érezni, hogy „feléledt” az, ami akkor totál lélek- és élettelen volt:

 

Őszintén örültem, hogy a Galériában rajtam kívül mindössze egy házaspár egy gyerekkel ill. a két teremőr és a ruhatáros volt csak jelen, legalább senki nem zavart a csodálkozásban. Ami ugyan nem a kiállításnak szólt, hanem magának az épületnek. Valóban gyönyörű lett, hatalmas, és itt aztán lehet majd kiállításokat rendezni. Pár kép a mostaniról:

Ami a festett képeknél jobban megfogott, az a „leghatalmasabb alkotó” ugyancsak ingyenes "fény-árny-játék" kiállítása volt:

A délután folytatásáról  majd holnap  mesélek és akkor megmutatom a többi fotót is.

Kicsi olvasni-(irigykedni)való

Ma lusta vagyok gondolkodni, új történetet kitalálni, írni. Lenne ehelyett viszont egy ajánlatom. Valószínű, hogy nem mindenki nézi  a blog jobb oldalán felsorolt, és általam rendszeresen olvasott blogokat. Nos, ma itt találtam egyet – melyből el lehet jutni más nagyszerű helyekre:.

Indulj innen: http://koos.hu/2011/01/09/hazajaro-villa-fiore-gubacsi-malom-lesencetomaj

majd a cikk alján látható linkekre kattintva kalandozz egy kicsit !

Kissé szomorkásan olvastam, hogy ma Magyarországon, ha valakinek van pénze, milyen szép helyekre juthat el. 

 Kép: http://www.diningguide.hu/ettermek/etterem-informacio-5153

Ilyen nincs !

Vagyis van…de néha tényleg az emberi ész/értelem határán érzem magam…

Aki olvassa a blogot, tudja, mert már többször írtam róla, eléggé álmodós fajta vagyok, és sok álmomra vissza is emlékszem. Ma hajnali fél 6 környékén épp Alsóbélatelepen voltam… A hely tán nem sok embernek mond valamit, (üdülőhely a Balaton déli partján, Fonyód közelében) de legalább egy személyt  azért tudok, aki ismeri a helyszínt.

Nagyszüleimnek itt volt egy aranyos kis faháza,  amit a felszabadító harcok alatt feltehetőleg kiraboltak, (bár igazán nem volt ott semmi érték) majd felgyújtottak. Aztán már soha többet nem lett pénzünk egy másikra, később  a telket is el kellett adni. Ám az eladás előtt még töltöttünk ott pár csodaszép nyarat.

Ezen nyarak egyikére, pontosabban egy estéjére emlékszem, hogy a sötétben életemben először láttam világító szentjánosbogarat. Részben tán azért is emlékszem, mert a gyerekeknek akkoriban „rendes” időben ágyban kellett lenni és nem éjszakázni, másrészt valami miatt úgy emlékszem, az én családomban senki sem volt hullócsillag-, vagy  akár csak csillagos ég-nézős fajta. Hogy én a koromsötét éjszakában miképp lehettem mégis kint, már nem tudom, de hogy láttam a repkedő kis csodabogarakat, az egészen biztos, még így jó 50akárhány év távolából is. 

A "Gombház" egy ősrégi fotón...

Épp ezek a szép emlékek jelentek meg álmomban, amikor Samuka az ágyamra felugorva azt jelezte, hogy szerinte itt lenne az ideje a reggeli kiosztásának…

1/2 6 volt…

No, adtam enni nekik, de visszaaludni persze már nem tudtam. Mit tesz az ember  ez esetben ? Bekapcsolja  a TV-t, hátha azon még el tudna szenderedni egy órácskát.

De ilyenkor többnyire épp valami bitang jó műsor megy, amitől elaludni semmiképp nem lehet, sőt inkább felébredni. Mert mit láttam ma reggel ?

Hát egy tudományos filmet a biolumineszcenciáról, a luciferinről, a szentjános-bogarakról.

Keresgéltem a neten és találtam egy elég érdekes  oldalt, ezt: http://ismeret.virtus.hu/?id=detailed_article&aid=50260     

ahol többek között erről a dologról is lehet olvasni. Akit érdekelnek a természet ilyesfajta csodái, mást is talál itt böngészve. Vagy itt:  http://hu.wikipedia.org/wiki/Biolumineszcencia

Hát ennyit a véletlenek különös találkozásáról….

Nem jött össze ...2. (Híres vonatok)

Elmerengtem este ezen a tegnapi repülős történeten, s azon gondolkodtam elalvás előtt, hogy mi is kerülhetne még fel az „Ebben az életben nem jött össze” listámra. Van pár dolog…

Itt a blogban már többféle variációban volt szó a híres, nagy vasutakról és a vasút iránti vonzalmamról. Hát ez lenne pl. a másik. Nem hinném, hogy a Pride of Africa-n, vagy a Transz-Szibériai Expressen lehetőségem lenne utazni, de az ennél közelebbi és szintén majdnem-megvalósult-ám-mégis-kudarcba-fúlt tervemre se hiszem, hogy sor kerül.

Pedig a Gorner grat Bahn-on vagya Glacier Express-en csak csak szívesen megtettem volna egy kört…

Sok  évvel ezelőtt egyszer „kinéztem” magamnak egy Bécsből, (vagy már nem is emlékszem honnan, de mindenképp Ausztriából ) induló vonatos alpesi körutat. Ez több napos vonaton-élést jelentett volna,  időközönkénti megállással és kisebb hegyi csatangolással, jobbára az is keskeny nyomtávú vonattal, fogaskerekűvel, vagy  felvonóval. A túra nevezetes alpesi helyeket látogatott végig az osztrák, olasz, és svájci Alpokban, sőt, mintha Franciaországba is átment volna kicsit.  Valahol a Genfi tó környékén állt egy-két napot….? Már nem is emlékszem pontosan. Csillagászati ára volt, és volt olyan optimista időszakom, amikor azt gondoltam, össze lehet spórolni ennyit…

Videók a Gotthardbahnról:

Egy másik film a panoráma ablakos Glacier Expressről:

Végezetül itt meg azt láthatod, milyen is egy hókotró-mozdony munka közben: 

Nem jött össze...1. (Repülnék...)

Biztos más is elgondolkodott már, hogy mi az, ami „kimaradt” az életéből, s ha újrakezdhetné, vagy lenne még rá lehetősége, biztos kipróbálná…

Írtam már a vizet nem szeretem. (max.  inni ill. a fürdőkádamban) A nagyobb vizekben félek is, vagyis van valami rossz érzés bennem –feltehetőleg, mert nem tudok tökéletesen úszni.

Nem így áll a helyzet a levegővel: a repülés mindig elvarázsolt, erről is  írtam már hol, mikor, mivel repültem… mind nagy élmény volt. (kis sportgép, katonai helikopter, valamilyen TU-k, a számaikat már nem tudom, rég volt…)

Ha a repülés a másik imádott világommal, a hegyekkel kerül kapcsolatba, akkor én csakis elvarázsolt hangon és elragadtatva tudok nyilatkozni. 3 napon át a Zermatt-i helikopteres hegyi-mentők hétköznapjait bemutató sorozatot néztem. Fantasztikus film, persze nem csak a tájak, a svájci Alpok különböző, hóval fedett csúcsai, a  gleccserek voltak lenyűgözően szépek, hanem nagyon jól volt a film is összeállítva, szinte mindenféle mentést bemutatott. Sőt, amit én nem tudtam, hogy „jó pénzért” szinte mindenre vállalkoznak. Pl. svéd ifjú pár akart egy sétarepülést, egy bizonyos csúcson való leszállással. A fiatalember rendelte a gépet, és ott a csúcson, kiszállva, a térdig érő szűz hóban kérte meg a lány kezét, miután a pilóta pezsgőt „szolgált fel” nekik…

Persze ez csak kuriózum, sokkal izgalmasabbak voltak a mentések, a balestek, melyek nem „megjátszottak” hanem valóságosak voltak. Feltehetőleg a filmes csapat egy téli szezonban ott tanyázott náluk és az érdekesebb eseteknél ők is kivonultak. De robbantottak   hólavina-veszélyes  területeken is, mentettek gleccserszakadékba esett síelőt.

És repültek… Fantasztikus, mit tudnak ezek a kis piros „szitakötők” – a leglehetetlenebb helyzetekben képesek leszállni, egy kötélen 5 embert kimenteni a meghibásodott sífelvonó kabinból, stb…

No, én mindig is vágytam az Alpok fölött kis géppel, vagy helivel repülni – hát ez nem jött össze. Volt ugyan egy majdnem-sikerült repülés, de aztán a pilóta valami miatt visszakozott… Máig sajnálom. Kétségtelen, kedvelt radovljicai szállásomtól 10 percre van a lescei repülőtér és csak pénz kérdése, hogy felüljek egy gépre és körberepüljem a Triglavot.

Itt az oldaluk: http://www.alc-lesce.si  ha jól olvasom, 240 Eu-ért már lehetne is repülni egyet…

Ám nem hinném, hogy erre lesz lehetőségem. Nem baj. Mi is lenne az emberrel, ha nem lenne miről álmodoznia ?

 Kép:   http://www.zermatt.ch/en/page.cfm/news_events/presscorner/photodatabase


 Ha a youtube- keresőbe beírod ezt, több részletben ott a film: 
die bergretter unterwegs mit der air zermatt

Kedd 3/3

Ez is egy rövid hírecske, de igen elgondolkodtató

Itt : http://www.3sat.de/mediathek/?mode=play&obj=22411  megnézhető a pár perces  kisfilm. (német nyelvű)

1986 bizony már majdnem történelem, 25 éve…

A filmből kiderül, hogy szűkösebb években, amikor a vaddisznók a föld felett kevesebb ennivalót találnak, kénytelenek a földben turkálva gombákat keresni. Ha egy bizonyos trüffel fajtát (állítólag nem azt, amit ezrekért árulnak az embereknek)  fogyasztják, elképesztő méretben feldúsul húsukban  a cézium. Olyannyira, hogy a megengedett 600 Bekerel  (Bq) helyett 4700-as érték található a vizsgált mintákban. Emiatt fogyasztása életveszélyes, még állat-tápnak sem használható, megsemmisítik.

Kérdéseim: honnan tudja a cézium, hogy melyik fajta gombában gyűljön össze ? Ki vizsgálja, vizsgálja-e vajon nálunk valaki az ilyesmit ? (o.k. én még nem találtam a Mecseken trüffelt, pedig tudom, hogy Magyaregregy környékén van !) És a lelőtt vaddisznókat vajon nálunk is ilyen alapossággal ellenőrzik ?

Persze, trüffelt és vaddisznóhúst nem eszem…na de azért félelmetesek  ezek az adatok….

Kép: http://feherto.network.hu/kepek/erdei_allataink/vaddiszno-001 

Kedd 3/2

 

 

Kép:   http://www.china.org.cn/environment/2011-01/04/content_21668066.htm

A képhez túl sok kommentárt nem akarok/merek fűzni. Tegnap este (ma reggel ismételve) a 3SAT Kulturzeit c. műsorának vezető riportja volt. (http://www.3sat.de/page/?source=/kulturzeit/news/150655/index.html )

Fő kérdése a riportnak az volt,  - tekintettel a legújabb irányzatokra (?) elvekre (?) kihirdetett igékre, - hogy visszavonják-e „tőlünk” az Eu elnökséget ? Továbbá ismertették M.o. új jelszavát:  „Aki nem dicsér minket, az hazudik”.

No, ennyi. Tán nem tűnik el innen a szövegem…

Számomra a leglényegesebb két mondat volt:

„Ezt nevezik  fészekbe piszkításnak”  és:    „A következményeket a lakosság fogja megszenvedni.”

Napfogyatkozás Kedd 3/1

Már majdnem el is késtem a hírrel  és különben is teljesen borús az ég, de azért:  

http://www.optech.comlu.com/napfogyatkozas_2011.01.04/2011.01.04.html

Továbbiakat majd délután...

Legyen ilyen boldog….2. (Slava Polunin csodája)

Tehát nem tudhattam, hogy szilveszter estéjén valami különleges, kedves, emlékezetes élményben lesz részem, hiszen arra készültem, hogy a ZDF-en (mint már vagy 10 éve) most is Andre Rieu koncertjét nézem meg,  aztán alvás… El is kezdtem, de már az elején kicsit sajnálkozva állapítottam meg, hogy 1. Ő is öregszik (kár…) 2. Már nem nagyon van olyan keringő, amit zenekarával ne játszott volna (s én azt az elmúlt sok sok év alatt ne hallottam volna). Ismerem a tenoristáit, a szopránjait, a zenekara tagjait is. Aztán amikor az első 3-4 szám után egyszer csak változott a kép, és régebbi koncertjeiből kezdtek ismételni százszor látott részleteket, elkezdtem kapcsolgatni a TV-t.

És akkor csak csoda történt: cirkuszba kerültem… igenám, de nem afféle szokványos, unalmas, általam nagyon nem szeretett cirkuszba, hanem valami egészen más, mesés világba.

Természetesen tegnap este nem, de ma reggel utána néztem, mi/ki is volt ez pontosan.

Nos, a csodálatos bohóc nevét magyar ismertetővel a Google-ban nem lehet megtalálni, (tán mert erre mifelénk szívből gyűlölnek egyesek mostanában mindent, ami orosz…) ezért csak az angolról fordított wiki-oldalat tudom elolvasásra ajánlani:

http://translate.google.hu/translate?hl=hu&sl=en&u=http://en.wikipedia.org/wiki/Slava_Polunin&ei=k-IeTehTgq7yA4iZvcMJ&sa=X&oi=translate&ct=result&resnum=12&ved=0CGkQ7gEwCw&prev=/search%3Fq%3Dslava%2Bpolunin%26hl%3Dhu%26client%3Dfirefox-a%26sa%3DX%26rls%3Dorg.mozilla:hu:official%26tbas%3D0%26prmd%3Divnso

Ő tehát  Slava Polunin (és az ő  Snowshow-ját láttam), aki Marcel Marceau-val  és Charlie Chaplin-nel egyenrangú, világhírű bohóc, ismert New Yorktól Hongkongon át Sidney-ig, 15 éve turnézik szerte a világban, számtalan elismerés és kitüntetés tulajdonosa – de úgy tűnik Magyarországon ez senkit sem érdekel, hiszen senki sem írt róla eddig magyarul….

Fergeteges előadás, szenzációs élmény volt, ha valamikor a magyar  TV mutatná, (amit egyáltalán nem hiszek) feltétlenül nézzétek meg ! http://www.arte.tv/de/programm/242,date=31/12/2010.html   itt (németül) lehet olvasni a tegnap esti programról. Igazából  az előadás „történetét” nem is lehet leírni, több apró részletből állt, a Youtube-on kerestem és a fent lévő sok anyag közül az alábbiakat választottam ki:

Ma reggel óta csak ez a dal szól nálam, a macskák már elmenekültek  :- ) Olyan fülbemászó, hogy a tizedik meghallgatás után már együtt énekeltem ezekkel az aranyos lényekkel, akiket nem tudok meghatározni, de oly kedvesek…(Magyarul semmi nyoma ennek se, nem tudom ki írta, vagy ki énekelte, de talán nem is fontos. Fő, hogy beleszerettem első hallásra.)

Két közbenső részlet:

Ez a „HÓ-SÓ”vége: (Milyen különös véletlen, a videón Andre Rieu is feltűnik, mint vendég néhány másodpercre…)

Ezek után boldog és vidám szívvel tértem nyugovóra, viszonylag gyorsan el is tudtam aludni, mifelénk nem volt nagy  durrogtatás éjfélkor, hallottam ugyan, de átfordultam a másik oldalamra és aludtam tovább, ma reggelig. Ez nálam olyan 5-6 óra közötti időt jelent, de igazán nem volt kedvem még felkelni, átjöttem a másik szobába, bekapcsoltam a TV-t és mit látok ? Na mit ? Hát hegyeket !! Az imádott hegyeimet !!!Az Alpok különböző csúcsait, miközben időnként felcsendülnek hajdanvolt kedvencem, HvG. (Hubert von Goisern) ma is sokat hallgatott  dalai.

Nem szégyellem, tényleg könny szökött a szemembe, a meghatottságtól, az örömtől, mert ilyen meglepetésre nem számítottam, különösen nem a tegnapi szép este után…A HR-en (Hessen Rundfunk)  futó műsor címe az volt, hogy  (Die beliebtesten Berge der Hessen) „A hesseniek legkedvesebb hegyei.” Híres osztrákok, hegymászók és más potentátok beszéltek a hegy-szeretetükről. Reinhold Messner, Heiner Geißler, Joey Kelly, Hansi Hinterseer, Margot und Maria Hellwig, a Kastelruther Spatzen vezetője, Norbert Rier, Luis Trenker, DJ Ötzi, Michael Pause, stb… – tudom, nektek többnyire ismeretlenek, de nekem bizony mindegyik jó ismerősöm…

És közben  a szemem nem tudott betelni imádott alpesi hegyeim látásával….

Legyen ilyen boldog….1. (Visszaköszön a múlt...)

Szerettem volna az új esztendőt valami szívemnek kedves, szép  témával kezdeni, ezért ezt az anyagot „elspóroltam” még tavalyról, igaz, mindössze egy napnyi időre csak.

Akkor még nem tudtam, hogy szilveszter éjjel és újév reggelén is kapok valami „ajándékot”, nem is reméltem, hogy ilyen szépségesen zárul a régi és indul az új évem. De akkor erről majd holnap írok.

Az úgy volt, hogy 30-án voltam a nagynénimnél – aki családom egyetlen utolsó élő „kövülete”, ő az, akitől még lehet kérdezni és ő az,  aki fantasztikus meglepetésekkel tud szolgálni néha, vagy mese, vagy – mint most – egyéb formában.

Édesanyám halálakor (22éve) a régi-családi fotókat a lakás felszámolásakor elvittük nagybátyámnak, mondván, hogy neki öröme lehet benne, hiszen szüleit, testvérét, saját gyermek- és ifjúkorát láthatja a képeken. Mivel azonban régen tv-nézés helyett sokszor volt  esti  program a fotóalbumok nézegetése, ezeket a képeket, illetve a helyszíneket és a rajtuk szereplő személyeket nagy többségében én is ismertem, a fotók nekem sem idegenek, de anno nem éreztem semmiféle jelentőségüket, s könnyű szívvel adtam tovább.

Három évvel ezelőtt nagybátyám is meghalt. Nagynéném – (84 éves) most, pakolván a fényképes fiókjában, megtalálta ezeket a képeket, s megkérdezte tőlem, nem szeretném-e visszakapni ? Hiszen ezek nekem mindenképp többet mondanak, mint neki, ő többnyire nem is ismeri  azokat, akik a képeken szerepelnek.

Természetesen azonnal igen-t mondtam.

Nem tudom elmondani, micsoda boldogság volt ez számomra. Megkaptam hozzá még egy füzetet, amiben a 17 éves nagyapám, nagy szerelmének, nagyanyámnak gyűjtögetett verseket, melyek ugyan nem világhíres költők alkotásai, de majd száz évvel ezelőttről, megható módon  adnak számot egy  szerelmes   fiatalember érzelmeiről.

Alig bírtam este elaludni, a régi képek futottak lehunyt szemem előtt. Eszembe tolakodtak régi események,  illatok, hangok, szituációk a (sajnálatosan rövid ideig, mindössze 10 évig tartó) szép gyerekkoromból.

Láttam az emeleti „ebédlőnket” a hatalmas üveges komóddal, benne a szép porcelán teáskészlettel, az aranyszélű poharakkal, a fiókban a ritkán használt hűvös-ezüst kiskanalakkal,  az opálüveges csavart-láng formájú  csillárt, a sarokban álló vitrint, benne a törött szélű Zsolnay tányérkákat, a kis nippeket, az ügyes kézzel horgolt, pókháló finomságú csipketerítőkkel. A másik sarokban csendesen álldogáló Kalor kályhát, de  - mert az ember agyában egy szempillantás alatt bármilyen varázslatra képes – a következő percben a kályhában már pattogva égett a tűz, duruzsolt a láng, hihetetlenül jóleső meleggel árasztva el a…mit is, az akkori szobát ? A mai szívemet ?  A kerek, széthúzható nagy ebédlőasztal mellett hány este ültünk anyánk ölében, s csak a fotó-albumok nézegetése, vagy a mesélés volt a program….Kincsek nekem ezek a fotók.

Ennek kapcsán aztán ma előkaptam az összes régi mesekönyvemet is. Jaj, hogy is tudnám leírni, lapjaik érdes és mégis selymes tapintását ? az illatukat ? Az ügyetlen gyerek-kezünk kiszínezte képeket…Nem tudom, egy mai gyereknek kialakul-e ilyesféle szoros érzelmi kapcsolata bármilyen csoda-játékával, mint amilyen nekem a mesekönyveimmel…

És jöttek és jöttek az emlékek, elárasztották a szívemet…A szó legtisztább, legszebb értelmében boldog voltam.

Bárcsak tudnám ezt az utolsó-napi-érzést az egész elkövetkező évre megőrizni a szívemben !

Ámbár kin múlik ?

Meglehet, csak rajtam…..