2011. január 3., hétfő

Legyen ilyen boldog….1. (Visszaköszön a múlt...)

Szerettem volna az új esztendőt valami szívemnek kedves, szép  témával kezdeni, ezért ezt az anyagot „elspóroltam” még tavalyról, igaz, mindössze egy napnyi időre csak.
Akkor még nem tudtam, hogy szilveszter éjjel és újév reggelén is kapok valami „ajándékot”, nem is reméltem, hogy ilyen szépségesen zárul a régi és indul az új évem. De akkor erről majd holnap írok.

Az úgy volt, hogy 30-án voltam a nagynénimnél – aki családom egyetlen utolsó élő „kövülete”, ő az, akitől még lehet kérdezni és ő az,  aki fantasztikus meglepetésekkel tud szolgálni néha, vagy mese, vagy – mint most – egyéb formában.

Édesanyám halálakor (22éve) a régi-családi fotókat a lakás felszámolásakor elvittük nagybátyámnak, mondván, hogy neki öröme lehet benne, hiszen szüleit, testvérét, saját gyermek- és ifjúkorát láthatja a képeken. Mivel azonban régen tv-nézés helyett sokszor volt  esti  program a fotóalbumok nézegetése, ezeket a képeket, illetve a helyszíneket és a rajtuk szereplő személyeket nagy többségében én is ismertem, a fotók nekem sem idegenek, de anno nem éreztem semmiféle jelentőségüket, s könnyű szívvel adtam tovább.

Három évvel ezelőtt nagybátyám is meghalt. Nagynéném – (84 éves) most, pakolván a fényképes fiókjában, megtalálta ezeket a képeket, s megkérdezte tőlem, nem szeretném-e visszakapni ? Hiszen ezek nekem mindenképp többet mondanak, mint neki, ő többnyire nem is ismeri  azokat, akik a képeken szerepelnek.
Természetesen azonnal igen-t mondtam.

Nem tudom elmondani, micsoda boldogság volt ez számomra. Megkaptam hozzá még egy füzetet, amiben a 17 éves nagyapám, nagy szerelmének, nagyanyámnak gyűjtögetett verseket, melyek ugyan nem világhíres költők alkotásai, de majd száz évvel ezelőttről, megható módon  adnak számot egy  szerelmes   fiatalember érzelmeiről.

Alig bírtam este elaludni, a régi képek futottak lehunyt szemem előtt. Eszembe tolakodtak régi események,  illatok, hangok, szituációk a (sajnálatosan rövid ideig, mindössze 10 évig tartó) szép gyerekkoromból.
Láttam az emeleti „ebédlőnket” a hatalmas üveges komóddal, benne a szép porcelán teáskészlettel, az aranyszélű poharakkal, a fiókban a ritkán használt hűvös-ezüst kiskanalakkal,  az opálüveges csavart-láng formájú  csillárt, a sarokban álló vitrint, benne a törött szélű Zsolnay tányérkákat, a kis nippeket, az ügyes kézzel horgolt, pókháló finomságú csipketerítőkkel. A másik sarokban csendesen álldogáló Kalor kályhát, de  - mert az ember agyában egy szempillantás alatt bármilyen varázslatra képes – a következő percben a kályhában már pattogva égett a tűz, duruzsolt a láng, hihetetlenül jóleső meleggel árasztva el a…mit is, az akkori szobát ? A mai szívemet ?  A kerek, széthúzható nagy ebédlőasztal mellett hány este ültünk anyánk ölében, s csak a fotó-albumok nézegetése, vagy a mesélés volt a program….Kincsek nekem ezek a fotók.

Ennek kapcsán aztán ma előkaptam az összes régi mesekönyvemet is. Jaj, hogy is tudnám leírni, lapjaik érdes és mégis selymes tapintását ? az illatukat ? Az ügyetlen gyerek-kezünk kiszínezte képeket…Nem tudom, egy mai gyereknek kialakul-e ilyesféle szoros érzelmi kapcsolata bármilyen csoda-játékával, mint amilyen nekem a mesekönyveimmel…

És jöttek és jöttek az emlékek, elárasztották a szívemet…A szó legtisztább, legszebb értelmében boldog voltam.

Bárcsak tudnám ezt az utolsó-napi-érzést az egész elkövetkező évre megőrizni a szívemben !

Ámbár kin múlik ?

Meglehet, csak rajtam…..




Nincsenek megjegyzések:

Megjegyzés küldése