Olvasnivaló

http://www.168ora.hu/velemeny/nagy-bando-konzultacio-alaptorveny-kozgep-oligarcha-garda-foci-imf-safarov-104152.html   

De biztos ami biztos, elmentettem a szöveget, ha valami véletlen miatt a fenti helyről "letörlődne"...

Kép: http://hu.wikipedia.org/wiki/Magyarorsz%C3%A1g

Liwing will

Nem tudok szabadulni egy gondolattól ma egész nap… Hajnali ébredésemkor láttam egy filmet az egyik csatornámon (nem találom, melyiken, de ez nem is lényeges). Négy emberi sorsot mutatott be. Egy Németországba menekült, jómódú iráni fiatalembert, akit neves egyetemre írattak a szülei, s valamiféle pénzügyi szakember lehetett volna, ehelyett  egy egyszerűbb egyetem filozófia tanszékét és ezzel együtt a család kitagadását választotta. A másik egy egyetemista, aki mindenét feladva az Occupy mozgalom híve lett, a harmadik egy egyszerű család fiából milliárdos, de mégis földön-járó menedzser élete volt, a negyedik pedig egy  plasztikai sebész doktornőről szólt, aki a jól jövedelmező plasztikai műtétek helyett égési sérülteket lát el Afrikában, illetve német állami kórházban. Négy sors, nem túl különösek, millió van ezekhez hasonló – nem is ez foglalkoztatott..

Hanem a doktornő munkáját bemutatandó - ha nem is teljes egészében, de diszkrét részletekben mutatott eset miatt járt az agyam….Egy Afganisztánból hazahozott német katona műtétjéről volt szó. A kórházban, a könnyebb áttekinthetőség végett, a betegekről afféle „test-helyszínrajz” készül, bejelölve rajta az égési területeket. Ennek a szerencsétlen fiúnak mindösszesen a bal combján egy kb. 30x30 cm-es darab bőr maradt épen. Az EGÉSZ teste megégett - valami bunkerba csapódott lövedék miatt, s a fiút csak késve és nehezen tudták kihozni. Ebből a maradék bőrből is kivágtak egy darabot, hogy megpróbálják saját bőrrel a legsúlyosabb helyeket „kijavítani”. Sosem láttam, hogy technikailag ezt miképp csinálják: egy kb. 5x5 cm-es bőrdarabot bevagdalnak, ráteszik egy széthúzható különleges műanyag lapra, majd ez, mint a harmonikát széthúzzák, ezáltal az 5 cm-es darabból kb. 15x15 cm-es felületet tudnak csinálni.  9 óráig tartott a műtét.  „Természetesen” – miképp az az első pillanatban is tudható volt -  48 órán belül  a fiú meghalt.

És ez az, ami nem  megy ki a fejemből. Miért van erre és hasonló számtalan szörnyűséges kínzásra szükség olyan esetben, amikor teljesen egyértelmű, hogy a beteg menthetetlen ?  Bizonyára mindenki tudna sorolni olyan példákat, ahol a lélegeztető gépről való levétel, vagy a kényszerű, csöves táplálás, stb…megszüntetése a kínok megszűnését, s egyben a megváltó halált jelenthette volna  valakinek – s ezt nem tették meg, hivatkozva orvosi esküjükre.

(Igen, igen, igen, ha az én hozzátartozómról lenne szó, aki a halál mezsgyéjén áll, akkor is így döntenék ! Nem akarnám a szenvedését meghosszabbítani.)

Bevallom, csak homályosan tudtam arról, (s gyanítom, nem vagyok ezzel egyedül) hogy az egészségügyről szóló törvény (1997.évi CLIV.) rendelkezik az emberi méltósághoz való jogról.  Polcz Alaine könyvéből értesültem én is a részletekről – és csak remélni tudom, hogy  ezt még nem dolgozták át, vonták vissza, tették tönkre a nagy országos felvirágoztató átalakulás szent hevületében…

Ilyen fejezetek vannak benne:

Az intézmény elhagyásának joga

A tájékoztatáshoz való jog

Az önrendelkezéshez való jog

Az ellátás visszautasításának joga

Az egészségügyi dokumentáció megismerésének joga, stb….

A könyv melléklete a Liwing will – az Élő végrendelet mintapéldánya, melyet közjegyzővel kell elkészíttetni, és ha jól tudom, 2 évenként meg kell újítani (természetesen ez NEM ingyenes). És ami a lényeg: elmeorvosi szakvizsgálati eredményt kell csatolni hozzá !!!!! Ezeket figyelembe véve lenne jogom kérni, hogy hagyjanak meghalni. Ne akarjanak mindenféle drága kísérletet elvégezni rajtam. Csak azt nem tudom, miért nem ez a normális alapállás ? Miért akarnak „minden áron” megmenteni egy reménytelen esetet, főképp ha az illető már nem is fiatal ?

Sajnálatos módon azonban – még ha szánnék is pénzt ezen okirat elkészítésére - ezekről a végrendeletekről semmiféle országos nyilvántartás nincs. Ha eszméletlenül elvisz a mentő, semmiképp sem fogják megtudni a végakaratomat. Vagyis – jó magyar szokás szerint – megint adtunk egy pofont….

                                        ***************************

Jaj, csak most nagyon kérem, senki se jöjjön nekem a visszaélés lehetőségével ! NEM vitatkozni akarok, én csak leírtam a gondolataimat. A magam részéről rohadtul utálnám, ha életben akarnának tartani akkor, amikor én már elmenni szándékozom. (majd egyszer....)

Nem találtam frissebb cikket, de ezt érdemes elolvasni:

http://nol.hu/velemeny/20100716-meghalni_meltosagban

Hol is volt/lehetett az Édenkert

Behisztuni felirat   http://hu.wikipedia.org/wiki/Behisztuni_felirat

Big picture képek

A 2012-es National Geographic nemzetközi fotópályázatra mintegy 22.000 nevezés érkezett, több mint 150 országból.

A díjazott képeket itt, a blogból indulva is meg lehet nézni, vagy ezen a címen: http://www.boston.com/bigpicture/2013/01/2012_national_geographic_photo.html  

Nem mondanám, hogy az én ízlésem egyezik mindig és mindenben a bíráló bizottság véleményével, hiszen ezen az oldalon nagyon sok, a most díjazottak némelyikénél sokkal jobb kép is látható volt az elmúlt évben. No de ízlések és pofonok…

Az én rangsorolásomban – nem mint a legjobb fotó – de a hozzám legközelebb álló  kép ez:

Ez a ronda, árral szemben úszó kis hal vagyok én...

A Kis Újság nagy képes naptára…

….került a kezembe a minap – szekrényrámolás közepette. A Polcz Alaine könyvet olvasva, jött az az ötletem, hogy kicsit turkálok a régi emlékeim között. Ebben az eseménytelen, téli - bár zordnak egyáltalán nem mondható - időben ingyen-utazásra indulok, a múltamba. Jobb, mint a jelen. Még ha nem is kifejezetten az utazásokra emlékszem, akkor is.

Elsőként ebbe lapoztam bele: 

Rengeteg kép is van benne, zömmel politikai jellegű írásokkal. Nem értem,  a magyarok valahogy a saját történetükkel foglalkoznak állandóan, rágják, mint kutya a csontot – de lenyelni, megemészteni, pláne elfogadni, soha semmit nem tudnak…. Mintha minden „rossz” a Föld kerekén csak és kizárólag velünk történt volna… 

Aztán itt egy még ma is ismert márka, a Diána sósborszesz…A képeken szemléletesen bemutatják, hány féle módon lehet használni. Nekem van egy igen különös emlékem vele kapcsolatban. Amikor megjelent (nagyon rég) az a bizonyos kis üveg formájú, csokival bevont, de belül sósborszeszt tartalmazó édesség (nem tudom mi volt a neve és azt se tudom, lehet-e még ma kapni) – szóval akkor abból én vettem egy adagot, (tán 10-15 dk lehetett ? – nem tudom )  és egy ültő helyemben "elszopogattam". Olyan eszméletlen gyomorgörcsöt kaptam tőle, hogy majdnem orvoshoz kellett mennem… Azóta se ettem ilyent…

Ez a másik reklám csak azért érdekes, mert azt bizonyítja, hogy régen is volt olyasmi, hogy ingyen lehetett kapni reklámfüzeteket. Mert a receptes-könyvben nyilván csak olyan ételek voltak, amihez Váncza sütőport kellett használni….

A „Furcsaságok a nagyvilágból” rovatból pedig az alábbi híreket válogattam: 

Mondóka

Parafine rábe ekkerhaus enstikol

után svasszer  ofoszfor.

Monsplaran plan, monsplaran plan

nem gyullad meg máshol csak a skatulyán.

Baba-dajkálóba voltam. Mivel már akkora, hogy figyel az emberre, bár még nem érti, elkezdtem neki a 30 évvel ezelőtt mondogatott versikéket. Megcsiklandozva közben, elringatva, zsipp-zsuppolva, ráfújva és hasonló kis dédelgetésekkel megtűzdelve.

Éjjel aztán – lám, néha mire jó az álmatlanság – a múlt ködéből felbukkant pár sor, ami (ha-ha-ha ) sehol, de sehol nem található meg a csodálatos Interneten ! Tehát  vagy csak én tudom, vagy  még senkinek nem jutott eszébe ezen a módon örök életűvé tenni.

Nagyon régen, lassan már negyven éve mondta el ezt nekem valaki, hogy az ő gyerekkorában ez egy ismert gyerekversike, vagy mondóka volt. Érdekes módon az „enyémek” nem emlékeznek rá. Pedig biztos mondtam nekik, csak talán nem elégszer…És hogy ne felejtődjön el, ne tűnjön el mindörökre, én most ide leírtam…Vicces lenne, ha valaki elolvasván felkiáltana: „De hát hiszen ezt én is ismerem!”  

Nem nagyon hiszek abban, hogy ez megtörténik.

Könyv(könny?)tár

Egyre nehezebb szívvel megyek be a Kaptáramba. Ami a kezdetekkor kedvenc helynek ígérkezett, kezd bosszantó, idegesítő, elkeserítő lenni. Feltettem magamnak tegnap a kérdést, kell nekem ez a bosszúság hat hetente ? Még nem döntöttem…Sajnos jobban szeretek olvasni, mintsem hogy elhatározzam, életem hátralévő részében nem veszek könyvet a kezembe. De rezeg a léc. Elgondolkodtam persze, hogy a baj nem bennem van-e (már megint)? Mert hát mi is a bajom ? Szerintem írtam én már ezekről, de egyrészt lusta vagyok visszakeresni, másrészt ha máig érvényes a dolog, akkor írhatok akár ismét róla. Hátha egyszer megszűnik...akkor meg majd arról fogok beszámolni.   

                                                                                                    

Alap és legfontosabb bosszúságom minden egyes alkalommal, amikor belépek ebbe a sokmilliós csodaházba, ami a tudás szentélye kellene, hogy legyen: hányingert-keltő ételszag fogad. Örök életemben utáltam a menzákat – és most itt CSAK ezt a szagot lehet érezni. Semmiféle éteri poros papírlapok, netán olvasgató hölgyek kölni-illata, vagy a bodigardok aftersévje, vagy a felmosóvíz gyöngyvirágillata, vagy urambocsá’ egyszerűen csak kellemes, tisztaság-szag. Nem, nem, nem. Hányingerkeltő menzaszag…

Az 1000.- Ft-ért kölcsönözhető tárolószekrény-kulcsról (is) írtam már – utálom ezt is, de elfogadom. Hát ha lopnak az ide járók, akkor valahogy kell az efféle „kultúrnép” ellen védekezni.

És akkor kicsi cetlikéimmel kezemben (melyeken a kölcsönözni szándékozott könyvek listája van) megyek és elkezdek keresgélni. Akkora ez a könyvtár, hogy külön tanfolyam kellene ahhoz, hogy megtanuljam, melyik téma hányadik emelet hányadik sorában található. Na jó, nagy könyvtár, valami rendszer kell bele – ezt is elfogadom. 

Aztán ha végre megtalálom a betűt, (emeletet, polcsort, polcot) ahol a szerzőmnek lenni kellene, jön a második idegbaj: a könyvek címkézése. Nem tudom persze, szaknyelven hogy hívják, arra a kis cédulára gondolok, ami minden könyv gerincére oda van ragasztva, betű ill. számok vannak rajta. Namármost ebben az országban nincs egységes rend a könyvek borítójának készítésére vonatkozóan (sem), van viszont a könyvtári címkék felragasztását illetően. Ez utóbbi azt mondja ki, hogy a könyv gerincének legaljára kell ragasztani a címkét. Sajnálatos módon igen sok esetben itt kezdődik a könyv szerzőjének a neve – tehát az első 5-6 betűt a címke miatt nem lehet elolvasni. Tehát kézbe kell venni, megnézni, hogy ki is a szerző.  Ha hiszitek, ha nem, ez fáradságos de legfőképp bosszantó munka.  (Hmmmm... Lehet, erről is írtam  már...)

És akkor jön ugye, hogy mégse találom, amit keresek. Nem titok, @x a „súgóm” a könyvlistáimhoz, ő kb. kétszer annyit olvas mint én, és mellesleg a kertvárosi könyvtárba jár. Ha hiszitek, ha nem, a listáján szereplő könyvek közül igen sok olyan szerepel,  ami ebben az óriási, összevont könyvtárban nincs meg. A nyilvántartásuk ugyan arra képes, hogy megnézzék, hol, melyik könyvtárban található a könyv (ez szerintem nagyszerű) – de hát bevallom azért zarándokútra egy-egy könyvért én már nem vállalkozom. Olyasmit még sosem ajánlottak fel, hogy esetleg "áthozatják" nekem. Lehet, hogy már a "könyvtárközi kölcsönzés" is elavult fogalom, valamikor hajdanában létezett ilyen. Nem tudom, mi vezérli a könyvbeszerzéseket, ki fogja össze, egyezteti-e egyáltalán bárki is a beszerzéseket. De hát a város legnagyobb könyvtára kellene, hogy a legtöbb könyvet tartsa és nem a fiók-könyvtárak. Szerintem persze….

Egyébként tegnap azonnal olvasni kezdtem Polcz Alaine:  „Ideje az öregségnek” című könyvét. Hatvan fölött kötelező olvasmányként írnám elő….

Yann Arthus-Bertrand csoda-filmje

2 x ¾ óra szépséget ajándékozok nektek  (legalábbis annak, aki nem látta ezt a filmet és érdekli a természet, illetve   beszél németül/angolul, vagy képes letölteni a magyar szöveget.  (Ha már ment valamelyik magyar csatornán, akkor bocsánat – ámbár én többször is meg fogom nézni.) Nincs más szavam rá, csodálatos. Szeretem a természetfilmeket – úgy általában. De ha ilyen „tálalásban” kapom, akkor igazi csemegének számít.

Németül: (Beilleszteni nem lehet)

http://www.youtube.com/watch?v=cgmDilKhu90

http://www.youtube.com/watch?v=crcbr9mB2L0

Angolul: (Magyar felirat letölthető hozzá)

http://www.youtube.com/homeproject?v=jqxENMKaeCU&lr=1

Magyar felirat letölthető, cikk alján a helye:

http://www.globalisfelmelegedes.info/index.php?option=com_content&view=article&id=554:otthonunk-kaland-yann-arthus-bertrand-al&catid=46:etm&Itemid=65

Kép: http://prae.hu/prae/articles.php?aid=2177

Tíz forgatókönyv...

Mottó: „Ez jóra nem visz, nem vihet soha”  (Hamlet) 

Még valamikor decemberben, amikor napi téma volt a világvége és annak lehetséges variációi, (be kár, hogy elmaradt…) láttam egy filmet az ARTE TV-n. Véleményem szerint „nagyon jó” kis listát állítottak össze, szép részletesen végigmutatva a "minek-mi-lenne a következménye ?"  kérdésere adott válaszokat.Das Ende der Menschheit  (Az emberiség vége)  volt a címe a filmnek, 
youtube-on itt láthatók: 

https://www.youtube.com/watch?v=bRBgis8Luso
https://www.youtube.com/watch?v=NFrQ9C5UDNQ 


Szerintem az, amit ők a legnagyobb valószínűségűnek jelöltek, valóban az jelenti a legnagyobb veszélyt. Nevezetesen a szintetikus biológia. El lehet gondolkodni a listán, a csirkehústól az ajakrúzsig és a bébitápszertől a ruházatunkig terjedően. Én nagyon is hihetőnek tartom ezt a teóriát, igenis, ha lesz, ez lesz az emberiség végzetének okozója. Vagyis önmaga….
Az ARTE listája ez volt: 10.gammakitörések, 9.fekete lyukak, 8.üstökösök, 7.vulkánok,  6.halálos járványok, 5.tudományos kísérletek, 4.klímaváltozás,  3.nukleáris háború, 2.mesterséges intelligencia, 1.szintetikus biológia.

Aztán még mielőtt ennek az anyagnak a megírásába belekezdtem volna, egy délutáni „csendespihenő” alkalmával elkezdtem „felgöngyölíteni” a múltam és jelenem közti különbségeket. Ezt úgy csináltam, hogy gondolatban végigmentem annak a háznak a helyiségein, melyben születtem, s ezt hasonlítottam össze jelenlegi lakásommal. Magam is megdöbbentem, pedig első lépésként csak a berendezést, bútorzatot vettem számba. Mi minden „mű” van körülöttem ! Észbontó. Ajánlom nektek, egy csendes órában gondolkodjatok el ezen – meg fogtok lepődni… És én ezekkel a dolgokkal nem születésem percétől vagyok kapcsolatban – hanem csak később és lassan váltak életem részévé. A műanyag vödör, a műanyag vizesflakon, a műanyag szappantartó, a millió nylonzacskó és tárolódoboz….nem sorolom, mert holnapra sem fejezném be. És elnézem a nemrég kapott babafotókat: a 6 hónapos csecsemő műanyag ”üvegből” cumizza a jólmenő tápszergyár hangzatosan reklámozott „gyümölcslevét”…és műanyag kanállal eszi a  bébikonzervet, amit a világ legegészségesebb, legnagyszerűbb ételének hirdetnek (pedig agyonvegyszerezett megatelepeken állítottak elő). A másik gyerek műanyag kockával  játszik, műanyag a filctoll, amivel firkál és műanyag szőrű a maci, amit elalváskor magához szorít.Bármerre nézek, mindenütt „mü” van körülöttem. Pillants magad elé most: monitor, billentyű, hangszórók, valószínű az asztalod sem „igazi” fa, csak „olyan-mintha-hulladék”-ból készült. Telefonod zöme is mű, a forgószék, amin ülsz, és a szemüvegkereted is… Felfal, megfojt, megöl bennünket a műanyag. Ételed tele vele: tartósítószer, színezőszer, emulgálószer, dezodorod,  borotvahabod, fogkrémtubusod, ruhád, bútorod, autód, és szemeteskukád, ruhaszárítóköteled, mind mind mű mű és mű….
Csak a fenti Hamlet idézetet tudom ismételni…..
Semmi remény a kitörésre…lehet, hogy mégis jobb lenne egy gyorsan ható gammasugár e lassú halál helyett…

Újév (= Új év?!)

A Sors néha fricskákat ad. Tudni kell  fogadni és néha elgondolkodni rajta. Néha annak, ami pofonként indul, simogatás lesz a vége (vagy fordítva).

Az Illyés verset – ami belátom én, nem egy szívderítő, mosolyt-fakasztó iromány – már napokkal ezelőtt megtaláltam, s elhatároztam, ez lesz az évköszöntő – mert igenis (legalábbis utolsó két sora) kifejezi azt, amit érzek: a félelmet a jövőtől. Mindenféle tekintetben és értelemben…

Be is került a vers, de ha észrevette valaki is, eléje beszúrtam azért egy szilveszter-délutáni kis örömöt. A Queen budapesti koncertjét. Szerettem, szeretem a zenéjüket, nem csoda, hiszen az ifjúságomra emlékeztet. Ki ne szeretne a múltjába révedve, a szépre emlékezni ?

Este a tévé elé úgy ültem, hogy  na ma sem maradok fent tovább, mint szoktam. Mióta nincs szilveszteri Andre Rieu koncert, azóta csak ide-oda kapcsolgatással telik az este, igaz, 2 éve sikerül kifognom Slava Polunin Hó-show-ját,  de nem tudtam, lesz-e valami meglepetésem idénre is. Hát lett. A VOX Tv adón este 8-ról negyed 1-ig  "Thank You for the Music - 40 Jahre ABBA"  címmel ment egy szenzációs összeállítás.  Egészen elgyengültem, hiszen nagy rajongója voltam ennek a zenekarnak, vagyis a zenéjüknek. Ha most újra el kellene táncolnom azokat a táncokat, melyeket az ő zenéjükre roptam – beletelne jó időbe…Nagyon szerettük ezt a muzsikát – gondoljon ki mit akar rólam (merthogy ugye az ízlések és a pofonok különbözőek…. persze) nem érdekel.

10-kor felkeltem és megfőztem a virslit (ilyen sem volt évek óta már) – és fél 1 felé olyan hihetetlen könnyű szívvel feküdtem le, mintha a világ olyan rendben lenne, mint volt a hatvanas évek vége felé (legalábbis szerintem…)

­                                    

                                  ***************************

Nagy örömömben majdnem még azt is képes voltam elfelejteni, hogy délelőtt járt nálam egy ismerősöm, aki elmesélte, hogy a haldokló feleségét a mentősök nem akarták elvinni. Az asszony 30 kilósan, tetőtől talpig rákkal, utolsó óráit élte – tudták ezt a mentősök, hiszen több alkalommal vitték már be rosszullétei miatt az utóbbi hetekben a kórházba. Most, amikor a férj hívta a mentőt és elmondta, hogy (szerinte) itt a vég – akkor azt mondták, hogy nem tudják hová vinni – és egyszerűen NEM JÖTTEK el érte.  Fel kellett hívni a körzeti orvost, aki aztán valahogy elintézte, hogy bevigyék a kórházba, ahonnan pár óra múlva átvitték a hospice-ba, ahol kezét-lábát kikötötték, (jó, hogy keresztre nem feszítették ) és pár óra múlva VÉGRE meg tudott halni.

Öngyilkosok, megértelek benneteket. Ezt nem, így nem ! Magyarországon öregen betegen, kiszolgáltatva nem. Akkor inkább a méregpohár.

(Csak még egy igazán halk megjegyzést fűznék a dologhoz: a férj az az ember, akit HÁROM éve a zebrán elütött egy nagyember suhanc kölke, - írtam róla - azóta nyomorék, „ügye” a bíróságon a mai napig nem dőlt el, a részére megítélt kártérítésen a dögkeselyűk a mai napig vitatkoznak, fellebbezgetnek, ítélkeznek és ítéleteket vonnak vissza.)

Hát bocsánatot kérek, de én rosszul vagyok ebben az országban…testileg és lelkileg egyaránt.

Sajnos már nincs lehetőségem elmenekülni. Keresem a poharat ....