Ezt a
bejegyzést nem írtam volna meg – ha egészen véletlenül nem épp tegnap érkezik
hozzám egy kedves netes barátnőm levele, melyben elmesél egy esetet. Az ő
története:
„....az
egyik szomszédos üzletből kijött egy idősebb nő. Láttam bemenni is, mivel elég
nehezen járt, még meg is jegyeztem magamban, nem szerencsés, hogy papucs
van rajta. Szóval, amikor kijött, valószínűleg rosszul lépett, és értsd szó
szerint, az arcára zuhant. Odaszaladtam hozzá, de egyedül nem tudtam
felsegíteni. Szerencsém volt, mert egy hajléktalan férfi ugrott oda és
felemelte. Nagyon ijesztő volt, mert a járda csupa vér volt, de nem az orra
vérzett, hanem a homloka.
Rajtunk kívül senki, érted, senki sem jött oda segíteni, sőt a boltból se
nézett ki senki, pedig a város egyik forgalmas utcáján voltunk. A férfival
abban maradtunk, telefonálok a mentőknek, mert ott sem akartuk hagyni,
elengedni sem mertük. .....
Mire
előkotortam a készüléket, megszólalt egy duda. Ösztönösen hátra néztem, és
képzeld, egy mentő volt, gondolom láttak minket, ezért dudáltak, amikor
megfordultam, már szálltak is ki a kocsiból. Szóval megoldódott a problémánk.
Akkor gondolkoztam el egy kicsit, amikor a mentős a vért látva kesztyűt húzott,
én meg ott álltam véres kézzel, sőt karral. Az egyikük a hölgyet vette pártfogásba,
a másikuk pedig leöntött fertőtlenítővel és alaposan letörölgetett.
Lehet,
hogy a mellettünk elmenők úgy gondolták, már vagyunk ketten, nem kell több
segítség, pedig jó lett volna, ha a boltból pl. egy széket kihoznak, vagy
felajánlották volna, telefonálnak a mentőknek…”
Az
én történeteim: Pár napja vesekő görccsel kellett kórházba mennem.
Elég bolond voltam, nem hívtam mentőt, pedig talán azt kellett volna. De a taxi
5 percen belül a lakásomnál volt, s így igaz egy ezressel könnyebben, de valószínű
a mentőnél gyorsabban kerültem orvoshoz. Reggel óta görcsöltem, kijött
belőlem minden (bocsánat – de ez a
történet fontos része!!) alig bírtam
kiegyenesedni, s amikor valóban reszkető lábbal, kissé talán dülöngélve, de
mindenesetre a falba kapaszkodva megálltam öklendezni a kórház kapujában – igen
kellemetlenül éreztem magam, de hát ugye van, ami ellen nem tudunk tenni
semmit.
Sírva,
gondolom kócosan, rogyadozó léptekkel mentem befelé a kórházba, a porta előtt
megálltam és kérdeztem, hol van az urológiai ügyelet ? Az üveg mögött
pöffeszkedő undormány dagadt portás, esküszöm egy svábbogárra nem nézett volna
úgy, ahogy rám, a kissé tépett, reszketeg, könnyeit nyelő, lihegő,
ájulni-készülő öregasszonyra. És mondta: „Emelet jobbra”. Ebből (nem csodálom!)
én csak azt hallottam, hogy „Jobbra” – s elindultam jobb felé, mire a
kalitkájából a szó szoros értelmében kiüvöltött, hogy „Mondtam, hogy emelet
jobbra”….Erőm se volt visszaszólni, de úgy éreztem magam, mint akit nyomorult helyzetében még jól meg is rúgnak…
Nagy
nehezen felkapaszkodtam az emeletre, ahol rövidesen be is kerültem az ügyeleti
szobába, s a kedves, idős G. professzor úr jött megnyugtatni, megvizsgálni,
egyáltalán: benne volt annyi tapasztalat, figyelem, a korom és bajom miatti
„beleérzés” – hogy emberként bánt velem, igazán hálás vagyok minden jó
szaváért. Átesve a vizsgálatokon, megkapva mindenféle fájdalomcsillapító és
görcsoldó injekciót, a leletek kiadása előtt az aznapi ügyeletes fiatal orvos
ugyanazt végigkérdezte és csinálta, amit a professzor úr – de atyám, micsoda
különbséggel… A fiatal doktornak én egy nyavalygó vénasszony voltam – és a
hangnem… hát minimum három emelet magasból jött, hozzám. Mindegy, jobban
lettem, elengedtek azzal, hogy pár nap múlva (ma) be kell feküdnöm további vizsgálatra.
Nem tudtam
megállni, hogy lefelé menet ne menjek be a portáshoz, 3 másodpercre csak, hogy
megmondjam neki: szégyellje magát, mert egy beteg idős emberrel úgy
viselkedett, ahogy jobb érzésű ember a kutyájával se….és a választ meg se várva
sarkon fordultam és eljöttem…
Itthon
persze elgondolkodtam az eseten. Elképzelhető, hogy abban az állapotban,
ahogy én beértem a kórházba, úgy nézhettem ki, mint egy hótt-részeg vénasszony,
aki a szesztől kómásan, dülöngélve orvost keres….Lehet, hogy részegek is bemennek
a kórházba, segítségért ? Nem tudom, de akárhogy is volt, a hangnem az még egy
részeget is sértett volna…Mindenesetre legközelebb mégis inkább mentőt hívok...
És azonnal
eszembe jutott egy nagyon régi eset: Fonyódon történt, a vonatról leszállás közben
a kocsi peronján, a lépcsőknél, összeesett egy asszony. „Szerencsére” úgy dőlt
el, hogy a leszállóknak nem volt útjában - bár szerintem akkor is átléptek
volna inkább rajta, mintsem hogy segítsenek. Én – (voltam tán harminc, vagy
annyi se) hajoltam le, beszéltem hozzá, de mivel semmi módon nem reagált csak
furcsán rángatózott (akkor én azt hittem tán éppen meghal) rohantam, egy
vasutasnak szólni, aki aztán mondta, hogy hívja a mentőket. Visszaszálltam, ám
addigra a nő felült – szemmel láthatóan „jobban” volt (ma úgy gondolom,
epilepsziás rohama lehetett). Kérdeztem,
miben segítsek, mire azt mondta, semmiben, mert hamarosan jobban lesz – s
tényleg perceken belül segítségemmel felállt és betámogattam egy ülésre. Mivel úgy ítéltem meg, a nő „rendben”
van – én leszálltam, s a mai napig nem tudom, hogy folytatódott a történet
tovább….
De a fenti
3 eset kapcsán elgondolkodtam, hogy bizony mennyire előítéletesek vagyunk – bár
talán nem egészen véletlenül. A város közterületein támolygó, padokon alvó,
elmondhatatlanul mocskos, büdös holt-részeg emberek olyan undort keltenek
bennünk (okkal), hogy már azon se akarunk/merünk segíteni, aki csak egy kicsit
ehhez hasonló tüneteket produkál…
Nos én
tudom, hogy ez se egy vidám bejegyzés – de hát én azt hiszem már nem fogok
megváltozni. Igenis látom (sőt megírom) ami nem vidám, ami kínos, amit más „kegyesen” elhallgatna (ja, és aztán
némelyiket meg törlöm…mint pl. ugye….”azt” is…, mert elegem lett a magyarázkodásból...), - szóval képtelen vagyok olyan blogot írni, ami nem az én
gondolataimról, érzéseimről szól. És mivel az én
életem/gondolkodásom/világlátásom ilyen – hát ilyen bejegyzések születnek, mint
ez is.
Nem szép,
de igaz.
