2010. november 19., péntek

Aki figyelmetlen, annak úgy kell. (Jól Te sosem járhatsz a multikkal szemben !)

Ezen az oldalon olvasható az alábbi mondat:
„Az E.ON egy éven keresztül 10 százalékos kedvezményt nyújt az energiadíjból azon ügyfeleinek, akik az elmúlt időszak gazdasági nehézségei ellenére is pontosan fizették villanyszámláikat az idei évben…A kedvezmény igénybevételével azok a fogyasztók élhetnek, akik 2010-ben minden villanyszámlájukat pontosan befizették, ők akár átlag 4-5 ezer forintot is megtakaríthatnak egy év alatt.”

Elég nagy nehézségek, pokolra-juttató káromkodások árán sikerült bejelentkeznem, bár őszintén szólva mocskos terrorista kényszernek érzem, hogy CSAK interneten lehetett a dolgot intézni – írtam róla anno…Ám  mert 14.000.- Ft körül van a villanyszámlám, megmondom őszintén, 1400.- Ft/hó valóban kedvezmény lett volna.
Tehát bejelentkeztem.
Most megjött a villanyszámlám. Mit gondoltok, mennyi a nagy hanggal beharangozott kedvezményem ???? Írd és mondd,  nettó 441, bruttó 551.- Ft

Sehogy se értettem a dolgot, s  újra rámentem az EON  fenti lapjára. Most már a „kiskapujukat” kutatva végig olvastam ismételten a szöveget. Hát meg is találtam, hol van a dög elásva. (Kár, hogy nem bűzött jobban…). 
A beetető szövegben az áll, hogy az energiadíjból engednek 10 %-ot, s ez a számlának  csak egy része. A hétköznapi emberi agy számára követhetetlen minden más egyéb, amit még felszámítanak, arra nem jár a kedvezmény…
Tehát NEM  a számlád 10 %-át adják kedvezménynek, hanem havi 4-500.- Ft-ot. (Bár végiggondolva a dolgot, egészen ezt se értem, mert mi van ha lényegesen kevesebb, vagy lényegesen több valakinek a számlája az enyémnél ?)

És nehogymá’ most rám támadjon valaki, hogy még az is szép tőlük, hogy ennyit adtak !
Esküszöm, nyugodtabb lenne a lelkem, ha nem adnak semmit ( hiszen jövőre ezt a semmiséget az áremeléssel úgyis visszaveszik, sőt…). Hiszen úgy is ott vernek át, ahol tudnak. Arról már nem is beszélve, hogy  kalapot emelek az előtt, aki az EON számláján eligazodik. Most meg a jótékony szent glóriája lebeg a fejük fölött.
Persze csak addig, amíg meg nem kapja mindenki, az első, szédítően kedvezményes árakon kiszámolt villanyszámláját !!!

Na kérem, így kell ezt csinálni !  

Távlatban megtérül…(Annak, akinek van távlata)

http://www.lakcimke.hu/kalkulator  Kapom ezt a link-ajánlatot @x-től. Én a kérdőívekre/be az igazságot szoktam válaszolni/beírni, most is ezt tettem, és a következő eredményt kaptam:

„Az Ön által tesztelt ingatlan a kalkulátor alapján „G” kategóriába esik, azaz valamivel gyengébb tulajdonságokkal bír, mint a magyar épületállomány átlaga, és közel kétszer annyi a várható, fosszilis energiából (pl. gázból) előállított éves energiaigénye, mint egy hasonló, az új energetikai előírásoknak megfelelő épületé. Ha csökkenteni szeretné otthona energiafelhasználását, forduljon szakemberhez! Vegye fel a kapcsolatot egy energiatanúsítóval, aki személyre szabott tanácsokat ad az ésszerű, megtérülő energetikai beruházásokról, a meglévő rendszerek hatékony üzemeltetéséről.”

Gyönyörű ! Na persze nem lepett meg !  Akár még fel is vehetem a kapcsolatot a  lakóhelyem közelében elérhető  ajánlott   tanácsadóval. És akkor mi van ?  

Nagyon szeretnék látni egy olyan felmérést, hogy ma Magyarországon hányan engedhetik meg maguknak, hogy belevágjanak egy – bár a távlatban valószínű megtérülő – de ma, az anyagi körülményeik miatt  kivitelezhetetlen problémát jelentő beruházásba !  Hányan vannak, akik nem mernek, vagy nem is tudnak felvenni  kölcsönt erre a távlatban valószínű megtérülő  beruházásra ? Hogy tovább már ne is ragozzam a „hányan vannak” kérdéskört…

Persze, igen jó lenne napelemekkel fűteni, vagy hogy egyszerűbbet mondjak, csak a 3 ablakomat lecseréltetni.  Tavaly nem cseréltetni akartam, csak szerettem volna a festést rendesen felújíttatni (leégetés-kaparás, alapozás, új máz) ezért ( 2 db régimódi nagy hármas ablak és egy db 2 szárnyú ablak) 120.000.- Ft-ot kértek. Számla nélkül.
Nem panaszkodni akarok, egész tűrhetőnek tartom (a saját „kategóriámban”) a nyugdíjamat. De ettől függetlenül észnél kell lennem. Messze nem vagyok képes annyi ajándékot adni a szeretteimnek, amennyire vágyom,  s talán ez bánt legjobban – hogy csak a közelgő karácsonyra gondoljak.  

Persze mondhatom, ez a „jólétem” jele, hogy egyáltalán ez az üzenet/hír eljutott hozzám. Megelégszem ezzel is.

2010. november 18., csütörtök

Fontos dolgaim

Netkóborlásom során találtam egy blogot, s abban egy képsort. http://agyasztaltv.blog.hu/2010/11/10/minden_amid_van
Láttam már hasonlót, diasorba rendezve, az arról szólt, hogy egy-egy család, a világ különböző pontján, egy hónap alatt mit/mennyit eszik meg. Ez most hasonló képsor -  de valahogy jobban elgondolkodásra késztet, mint a másik.

Sokszor, (időm van, tényleg sokszor) jutnak eszembe olyan dolgok, hogy mi lenne ha…
…ha menekülni kéne, ha költözni kéne, ha totál elszegényednék, ha…ha…ha…(nem nevetés-utánzó szó!)
Beszélgetések közben ha megemlítem, hogy én nem ragaszkodom túlságosan az engem körülvevő tárgyakhoz, sokszor furán néznek rám. Márpedig így igaz. És ez nem azt jelenti, hogy ne értékelném azt, amim van. Megdolgoztam érte, a lakásomban egy élet „termése” van berakva (mondjuk annyira nem is dicsekszem vele, leszámítva a könyveimet…) – ám ezeknek  a dolgoknak jelentős része csak azért van, mert szükséges. Kell asztal, szék, ágy, szekrény. Persze szükséges a dekoráció, képek, falvédők, virágok, csecsebecsék, az edények.
De mi lenne az, amit ha „menekülni” kéne, magammal vinnék ? (Ha lenne mondjuk 10 percem a gondolkodásra. ) Irataimat a dossziéban ?  Fotókat ?  A számítógépemet ?  A mindenféle irományomat ? Az ékszereket, azt a pár őseimtől örökölt darabot, már réges rég tovább-ajándékoztam. Nem szeretem az aranyat. Pénzt nem nagyon tartok itthon.
Tényleg nem tudom mit tennék.  Meglehet, csak állnék dermedten, s nem vennék magamhoz semmit.
Talán épp ezért azzal sem foglakozom már (volt idő, amikor ez a téma még sokkal jobban izgatott), hogy mi is lesz a dolgaimmal  végleges „elköltözésem” után ? Mit számít ? Az a vacak kis kutyafigura – aminek senki sem tudja a történetét rajtam kívül, nem lesz fontos senkinek, a salátává lapozott könyv szintúgy… A velem élő dolgoknak én tudom csak a történetét, én emlékszem, hogy melyik darab hogyan,  milyen áron került ide be ebbe a lakásba. Épp ezért csak nekem fontosak, és csak addig fontosak, amíg én velük vagyok.
Gyakran tartok „selejtezést”. Nem őrizgetek olyasmit, amit nem nagyon használok, gondtalan szívvel ajándékozom tovább, legyen az ruha, edény, kispolc, bármi…
A dolgaim  itt vannak körülöttem, együtt élnek velem, de nem fojtogatnak, nem kényszerítenek semmire. Elvagyunk szépen egymás mellett. És ha egyszer eltűnünk, senkinek se fogunk hiányozni.

Persze nem is erről akartam írni  a képek láttán….
Hanem arról, hogy az ember milyen kevéssel is megelégszik…Hogy az emberek egy részének milyen kevéssel KELL megelégednie…Ha megnézed a képeket, megérted mire gondolok.  Az „addig takarózz míg a takaród ér” – másutt is divatos mondás lehet. Nem csak most és nem csak ezeket a képeket látva jutott eszembe, hogy emberek milliói micsoda méltatlan körülmények között „élnek”.
És hát ugye van a „másik oldal” is. Igazán nem értem én a Teremtőt, miért ilyennek alkotta ezt a világot, vagy miért hagyta, hogy ilyen legyen ?  És azt is szeretném tudni, hogy a nagyon gazdagoknak mi van a „lelke” helyén ?  Ha ők látnak ilyen képeket, mit éreznek ? Azt érzik, hogy ez így teljesen rendben van ? A szegény ember putriba született, ő meg palotába és kész,  nem kell ezen annyit lelkizni ? 
Vagy ez lenne a „világ rendje” ?
De miért ?
Az ősember barlangjáig visszamenve létezik ez a kettősség, de végül, ha jól meggondolom, még az állatvilágban se ismeretlen.
Kedves Jóisten, miért ilyenre csináltad a világot ?

(A fent említett ételes fotók közül néhány itt látható: http://www.menzelphoto.com/galleries   a bal oldali menüben a Foods-ra kattintva. A többi téma között is van sok nagyszerű fotó. Érdemes végignézni. Az alsó  csuszkával menj ki egészen jobbra, ott lehet „lapozni”.)

P.s. Gőzöm nincs, ide milyen kép illene. Ergo: semmilyen kép nincs ma.

2010. november 17., szerda

Elgondolkodtató képek



Félelmetes…Remélem, nem érem meg, hogy újra és mindörökre elfoglalják Európát…

(Bal oldalon felül van a fordítóprogramja  – magyarra is fordít!)

A hadzsról sok helyen, de itt is olvashatsz: http://www.unnep.eu/index.php?option=com_content&task=view&id=296&Itemid=43

Még 37 nap

Közeledvén a karácsonyhoz, és Ildi blogjában olvasva a sokféle receptet én is kóboroltam kicsit a neten és a következőt találtam, amit azt hiszem az ünnepekre el fogok készíteni. (Mellesleg az egész gazdasági-politikai életünkkel, történéseinkkel annyira tele a puttonyom, hogy már elfog a rosszullét attól is, ha bekapcsolom a rádiót…Tehát akkor inkább jöjjön a recept.)

Üvegsüti

Hozzávalók:

200 gr méz
150 gr margarin (vagy vaj)
250 gr porcukor
3 tojás
1 tk szódabikarbóna
1 kk őrölt gyömbér
1 kk őrölt szegfűszeg
1 kk fahéj
750 gr liszt

És még töltetlen kemény cukorka, ha lehet több színben. Ezt valamilyen formában törjük meg minél finomabbra, én mozsárba csináltam.

A vajat a mézzel együtt felolvasztjuk.
A porcukrot, fűszereket , szódabikarbónát és a tojásokat egy mixerrel jól elkeverjük, majd hozzá adjuk a mézes vajas masszát is, majd egy fakanál segítségével hozzáadagoljuk a lisztet és eldolgozzuk vele.
Nem lesz kemény a massza. Hagyjuk állni szobahőn legalább 1 órán át, de lehet 1 napot is. Majd 2-3 mm vastagságúra nyújtjuk lisztezett felületen(én egyszerre a felét szoktam kinyújtani, egyszerűbb így), majd tetszés szerinti formákra szaggatjuk.

Ha üvegsütit szeretnénk készíteni akkor már a tepsin (amire mindenképp tegyünk sütőpapírt, mert arra nem ragad a cukor) vágunk bele még kisebb formát, majd ha másként nem megy, akkor egy fogpiszkáló segítségével vesszük ki a felesleges tésztadarabot. Az így keletkezett kis formába tesszük a megtört kemény cukrot, együtt sütjük készre. Ne sajnáljuk belőle cukrot, mert sütés közben nagyon összeolvad, ha nem rakjuk púposan a kis formákba, akkor fennáll a veszélye, hogy itt ott lyukas marad az "üveg" rész.
Kb. 4-5 perc 180 fokon. Ha ettől többet sütjük akkor a mézes túlsül, a cukor pedig egyen színűvé válik mivel karamellizálódik.
Miután kivettük hagyjuk egy kicsit hogy kössön, hűljön a cukor, utána gond nélkül levehető a sütőpapírról.
Előnyös több tepsit is elővenni, és minél többet előkészíteni, mert hamar sül hamarabb mint ahogy a szaggatással, másod-szaggatással, majd a cukor betöltésével végeznénk.





2010. november 16., kedd

Divatba jön a zöld fal ?

Jó két évtizeddel  ezelőtt, amikor egyszer Bécsben és környékén jártam egy autóbuszos kirándulással, láttam először olyan városszéli, lakóparki emeletes házakat, melyekre vadszőlő (vagy valami zöld futónövény) volt felfuttatva. Kissé meg is lepődtem, mert akkortájt még igencsak az volt általános  nézet, hogy minden ilyesmi károsítja, tönkreteszi a falat. Én ugyan tapasztalatból tudtam, hogy ez nem igaz, hiszen gyermekkoromat egy olyan házban éltem, amelyre évtizedek óta vadszőlő volt felfuttatva,  s a ház falának egyrészt semmi baja nem volt, másrészt a megépítés óta tatarozni/festeni sem kellett.
Most a neten kóborolva több ilyesmivel foglalkozó anyaggal találkoztam. Akit érdekel a téma, ajánlok pár linket, kóborolhattok,  és tapasztalatot/ötletet szerezhettek.
Pl. itt :   http://koos.hu/2010/08/11/vertical-garden-zold-homlokzat-3  oldalon, s ennek a lapnak az alján található további linkekben, vagy/és itt: http://zoldfal.blog.hu/2010/10/11/novenyt_a_hazra_de_miert

 Persze tudom, @x  rögtön rávágja, hogy nem csak előnye van ám a vadszőlős házfalnak ! Nos, igaz ez is. Tavasszal, igazgatni, segíteni kell a friss hajtásokat, hogy oda ne kússzanak, ahová az ember nem akarja. Nyáron el kell viselni a szomszéd morgását, hogy egy-két hétig az egész fal „méh-legelő”. Ősszel a leveleket párszor össze kell söpörni. Sőt, azt is tudom, az „ingyen-etetőt” télen  látogató feketerigók se mindig tudják a „tisztességet”. Ezzel együtt nekem nagyon tetszenek az ilyen házak…
Tiszta véletlen, erre mifelénk is van egy ház, amit befuttattak vele. Húsz éve nem tatarozták…mégis úgy tűnik, mintha évente  háromszor átfestenék :-)







Az egyik cikkben olvastam egy nagy igazságot, íme: „A növény a legjobb albérlő, mert nem pénzzel fizet, hanem oxigénnel. (Hundertwasser)”


2010. november 15., hétfő

Pécsi kiskutya gazdát keres

Csak sírok, csak sírok…nem mertem, nem akartam, nem tudtam felvállalni ezt a kedves kicsi jószágot…
Ha valaki pécsi lakosnak az enyémnél jobb szíve és több bátorsága lenne, nagyon kérem, hozza el a menhelyről !!!!!!!!!!


Az úgy volt, hogy ma reggel, amikor elindultam (autóval) a városba, már ott ült a szomszéd ház kapujában. Odamentem hozzá, reszketve gömbölyödött még összébb, és egy cseppet kivillantotta azokat a nevetséges kis fogacskáit. Nem nyúltam hozzá, visszarohantam a lakásba és egy egész doboz macskakonzervet egy tálra öntve kivittem neki. Valószínű régen volt utoljára étel a szájában, mert úgy felfalta, hogy nagyon gondolkodni se volt időm, sok-e, vagy kevés amit hoztam.
Természetesen az első pillanatban tudtam, hogy ezzel a mozdulattal a vállamra és a szívemre vettem egy súlyos terhet, amitől megint csak könnyek áron fogok tudni megszabadulni.
De  összeszorítottam a fogam, vasmarokba fogtam a szívem és beültem az  autóba. Hátha történik valami, míg távol leszek… De hát persze semmi csoda nem történt. Talált-kutya-dolgokban ritkán történnek csodák…
Majd másfél óra múlva, amikor hazaértem, még mindig ott ült.  Próbáltam néhány szomszédnál érdeklődni, felhívtam a ház tulajdonosát is (melynek kapujában üldögélt) – de senki se tudott róla semmit.  Meg mernék esküdni rá, hogy ezt a kiskutyát valaki autóból tette ki ide. Ha ugyanis valahol a környéken nőtt volna ekkorára, akkor megpróbált volna valamerre hazaindulni. De nem, ő ült szobormereven és várt.
Mire ? Kire ?

Természetesen tudtam, hogy rám…
Miután fél 1-kor is ott ült még – ismételten megetettem. Már délelőtt óta tusakodtam magamban, hogy mit tegyek, de hát tudtam, NINCS más választásom, már megint a menhelyeseket kell hívni. Tettem egy kósza kísérletet két kutyaszívű ismerőst is felhívtam, de hát ismertem én előre a válaszukat…
A menhelyesek ígérték, hogy viszonylag hamar jönnek, mert Kővágószőlősről visszafelé épp útba esem.
Talán egy óránk maradt…
Simogattam, és ő olyan mérhetetlen bizalommal, hittel volt irányomba ! Még csak véletlenül se kapott a kezem felé,  miután jóllakott,  megnyugodva és étellel telten elnyújtózott, hagyta hogy vakargassam a hasát, élvezte, hogy simogattam – mintha ezer éve összetartoztunk volna….. Nem félt a macskáktól se, és a macskák is viszonylag közel merészkedtek hozzá, habár kissé bizalmatlanul nézegették.

Aztán persze jött az autó és elvitték. Még reménykedve kérdeztem a sintért, hogy ugye, van esélye, hiszen kicsi, hiszen fiú, hiszen olyan aranyos ???? A mindennapokban megfáradt, közömbös szemmel  nézett vissza rám, és azt válaszolta : 400 kutya van – nem tudom, mik az esélyei…….

 Kérlek Benneteket, ha tudtok valakit, aki magához venné ezt az aranyos kiskutyát, szóljatok ! Akár elmegyek vele/érte a menhelyre ! Nagyon fáj  érte a szívem….





Gyönyörű őszi vasárnap

A már több, mint egy hete tartó „szobafogságom” kezd az agyamra menni… Ezért hagytam magam rábeszélni barátnőmtől, és beültem az autóba, felmentem hozzá a „hegyre”. Fantasztikus idő volt. Mindenfelé autózók, sétálók, andalgók, szaladgálók. Az emberek, mint valami szédült kis hangyák futkorásztak mindenfelé – nyilván mindenkit hajtott valami belső kényszer, hogy „ma még süt a nap, gyorsan, gyorsan feltöltekezni, mert közelít a tél, s ki tudja mikor lesznek újra ilyen csodás napok !” A fák ugyan elhullajtották már csodás, tarka leveleiket, de a megmaradt barnás árnyalathoz csodásan passzolt az ég azúrkékje és a nap aranya...
Ültünk a napos teraszon, beszélgettünk, kicsit próbáltam a lábamat használni is, bár nem mondanám, hogy hazaérve kellemes érzetek uralkodtak emiatt bennem.  Mindegy, majd csak javulok, ha lassan is…
Ahogy a Bárány úton lefelé jöttem, megálltam és a Frühweis (=Székely Bertalan utca) K-i oldalát fotózgattam.  

Nem tudom, rajtam (és @x-en) kívül mond-e ez bárkinek is bármit… nekem a gyerekkoromat idézte. Itt nőttem fel, pl. az első képen látható sziklához egy emlékezetes szidás társul – számomra már mindörökre. Talán 9-10 éves lehettem, amikor a szomszéd fiúkkal egy  nyáron feljöttünk ide. Egyébként, gyanítom, bejelentés nélkül „léphettünk le”….Ültünk a meleg sziklán és nagy ijedelmünkre egyszer csak a meleg kövek közül egy sikló (nekünk akkor KÍGYÓ) tekergőzött elő. Gondolom a frász törte ki a hangoskodásunk miatt, és menekülni akart. Hát mi is….
Akkoriban az utca nem volt végig beépítve – ez a terület már igencsak  erdőnek számított – nem csak az én szememben, a szüleimében is… Nyilván ezért kaptam, amit kaptam…Mégis azt mondom, érdemes volt ide felszökni, mert lám, több mint 50  év távolából is emlékszem az esetre…

Csak kicsit lepett meg az, ahogy  a házak itt is lassan felkúsznak a meredek hegyoldalra, mert lent járva  is láttam amikor nemrég erre jöttem, hogy  esztelen módon kapaszkodnak a lépcsőzetes paloták a hajdanvolt szőlők helyére, lebetonozva, eltömve/megölve minden lélegző négyzetcentimétert. És akkor persze még szót se szóljak, hiszen a Magaslati útra többemeleteseket, sőt a Damjanich utca környékén 10 emeleteseket is erőszakoltak a hegyre. Őrült építészek  !!! (Meg a náluk is eszementebb hatósági engedélyezők!!!) A város tüdejét rombolták/ják szét. Mindenféle tudós emberek megírták már, és csak „felemlegetem”, hogy a sűrű és esztelen beépítés miatt lehetetlenné vált a légcsere, ezért katlan a belváros nyáron. Nem tud a meleg este felfelé, s a hűvös reggel lefelé szállni. Totálisan megszűnt a lehetőség arra, hogy  normalizálódjon a klíma.
Hát persze, túlzottan engem már ez se érdekel…változtatni nem tudok rajta és ezen felül is annyi, a városomat érintő  bosszankodnivalóm lenne, hogy nem vagyok hajlandó a mások hülyesége miatt elrontani a viszonylag jobb napjaimat. (Vagy csak nagyon rövid időre…)
Ciripbogárnál találtam egy jó kis dal-szöveget, amit eddig nem ismertem. Annyira megtetszett s valahogy  ide passzolónak érzem, hogy egy pici – találó - részét én is bemásolom most ide:
„… ha csak dünnyögsz,
mardosod magad,
és nyaldosod a sebeidet,
ami ma még az ajtón bejön,
holnap a kulcslyukon kimegy.”  (Quimby-Ajjajjaj)

Bal oldalon felül van az a bizonyos szikla







2010. november 14., vasárnap

Touch me

Délim-től kaptam egy diasort, melynek a szöveges részéből valamennyit bemásolok ide. Régi, kedvelt témám – bár most a szöveg hosszára való tekintettel a saját álláspontomat/gondolataimat nem fejteném ki. Max. annyit, hogy nagyon egyetértek a szöveg szerzőjével.

„Az érintés rendkívül fontos minden ember számára, ahhoz hogy fizikailag és érzelmileg is kiegyensúlyozott legyen. Amennyiben feszültség van ezen a téren bennünk, akkor ennek különböző következményei lehetnek az életben: visszahúzódás, önértékelés csökkenés, depresszió, kapcsolati, szexuális problémák stb.
Az érintést nem csak adni, hanem fogadni is tudni kell... Az érintés hiánya elsorvaszt, ha képtelenek vagyunk, vagy nehezünkre esik adni, akkor megtagadjuk az éltető energiát környezetünktől és magunktól is.” (http://termeszethaz.hu )


Kezünkben az egészségünk?   Az érintés hiánya a „civilizációs hiánybetegségek” gyökere?
Előadásomban egy „nem látjuk, nem halljuk, nem beszélünk róla” tabutémával foglalkozom, azért, hogy végre lássuk, halljuk, sőt beszéljünk is róla. Érdemes! Mivel ezen a téren már odáig süllyedtünk, hogy lassan minden fejlett élőlény többet tud nálunk, nem szégyen végre visszanéznünk. Tanuljuk meg, amit magunk is ösztönösen tudtunk!
Miért tabu téma az érintés ?

A pótolhatatlan érzék…
Az öt érzék közül az, amely nélkül szinte lehetetlen az élet, a tapintás/érintés. Hiánya pótolhatatlan. Akár érzékelő, akár érzékeltető képességünk nehezített bármiért, életünket ez gyorsan és igen súlyosan leronthatja… 
A négy érzék, amelyek nélkül élhetünk,  a látás, hallás, szaglás, ízlelés,  egyenként is hiányoznak, többük együtt még inkább hiányzik, de élhetünk nélkülük…

A tapintás/érintés, a többitől erősen eltérő különleges érzékünk, egyben képességünk arra, hogy vele ne csak tájékozódni, ismereteket kapni tudjunk, hanem adni is, hiszen általa kiválóan tájékoztathatunk, mondanivalónkat szavainknál is hatékonyabban közölhetjük azzal, akit megérintünk.  Az érintés varázslatos képességünk, érzelmet közvetít, kapcsolatot, barátságot, szerelmet teremthet, valamint saját emberi önképünket, önértékelésünket, sőt világképünket is meghatározhatja.

 Hogyan kezdődött?


…talán így?


…vagy így? 


 Netán így ?

Hogyan folytatódott?
Az ember, mint a többi fejlett élőlény, főként a négykezes majmok, egyenként és csoportosan is ügyesen használta a tapintás és az érintés teljes eszköztárát, helyzetéhez képest boldogan élt, amíg el nem kezdett túl sokat foglalkozni a kényelmével és emberi nagyságával. (Megjegyzés: Ha valaki az Isteni teremtésben hisz, a probléma akkor is ugyanez.)
* bőrökbe, ruhákba burkolózva elzárta bőre legnagyobb részét (tudjuk, ha fontos, ma is rögtön levesszük…),
* cipőt készített, és kétkezessé válván lemondott leginkább használt tapintó-érző szervei feléről (kivéve a boldog csecsemőket),
* egyre fejlettebb szerszámait használva lassan leszokott környezetének kezével való alapos érzékeléséről,
* hogy könnyebben elrejthesse érzelmeit, elkezdte szigorúan szabályozni, korlátozni az érintés lehetőségeit.

Mikor kezdtük nagyon elrontani?
A középkor végéig létezhetett önfenntartásra képes, boldog közösség. Az egyén ebben a világban semmi, de például a helyben választott vezetőségű, törvényhozó falu, amelyhez az egyén tartozik, a helyi mindenséget jelenti. A még egymás közelében élők között nem volt szükség bonyolult társadalmi szerkezetre, az érintkezés közvetlenebb, nyíltabb lehetett.
Azután elérkezett az ipari forradalom, vele a rohamos városiasodás, a távoli vidékekre, más országokba is eljutó kereskedelem, ami mára az egész világra kiterjedt, és egyben a már szinte csak a nyelvünkben őrzött érintkezést személytelen kommunikációra változtatta.  Az embercsoport… a betonerdőbe költözött.

Mit rontottunk el a fejlődés közben?
Tapintó szerveink a kevés használat és a próbatételek hiányában mára csökevényes képességűek. Ingerszegény, sima műanyag, üveg, fém környezetünkben már nem érzékeljük a kis különbségeket, vagy ha érzünk is valamit, már pontatlanul minősítjük azokat. Különösen a nagyvárosokban élőkre igaz, hogy mesterséges környezetben élő, természettől elszakadt lényekké váltunk.

Boldogabbak, vagy sivárabb lelkűek lettünk?
A boldogság érzete nem a civilizáltságunk mértékétől függ!
Természetes, élő környezetben érezzük-e otthon magunk, vagy egyre inkább elszigetelt, sodródó, apró lényként a sivár bérkaszárnyák betonrengetegében?
Kárpótolhatja-e az utóbbit a korszerűbb technika, a több pénz, és az általa esetleg megfizethető lélekgyógyászok bizonytalan értékű szolgáltatása? Akik egyébként is csak a tehetősek számára elérhetőek…
Biztos-e, hogy a fejlődés egyik jellemzőjévé a pszichiáteri segítség alapszükségletté válásának kell lennie?

Civilizációs hiánybetegségeink…
Harry Narlow amerikai pszichológus két drótból készült műanyával bizonyította, hogy az érintés iránti vágy jóval erősebb, mint a táplálék iránti szükséglet. Az egyiket puha szőrrel borította be, a másiknak viszont  „tejforrás”  volt. A majom-kicsinyek mégis a szőranya nyújtotta vigasztalást választották, s inkább éheztek.


Genetikailag csaknem majmok vagyunk…

Szervezetünk nem lefizethető…
* A nagyvárosi élettel együtt járó elszigetelt életmód megváltoztatja a társaitól elidegenedett, de eredetileg közösségi lény ember normális viselkedését, szokásait. A természetes körülmények szinte teljes hiányában ösztöneink eltompulnak, örökölt viselkedésformáink elhalványulnak. Ellenálló képességünk csökken, gyakoribbak a kóros tünetek.
* Egy kísérlet során azok a könyvtárlátogatók, akikhez a könyvtáros a könyvátadásakor alig észrevehetően, mintegy véletlenül hozzáért, másoknál sokkal kedvezőbben ítélték meg a szolgáltatás minőségét.
* Orvosi tapasztalat, hogy a rendszeres gyengéd érintések hatására még a műtéti sebek is gyorsabban gyógyulnak.
* Elesett, kórházban fekvő beteg életkedve, gyógyulásba vetett hite is észrevehetően megerősödik, ha valaki segít neki rendbe hozni külsejét, gondosan megfésüli, stb.
* „Az érintés hiánya sokkal súlyosabb lelki zavarokat okoz, mint a szex hiánya” – állítja Doris Wolf német pszichológus. – „Sok ember, aki szexuális problémák miatt kér segítséget, valójában csak a gyengédség hiányától szenved.”
* Ezzel a nézettel nem áll egyedül. Stanley Jones, a coloradói egyetem kommunikációprofesszora is megerősíti, hogy „a testi érintés szükséglete mindig jelen van, de sajnos ezeket az impulzusokat gyakran elnyomják a társas élet szabályai”.

Miként javíthatunk?
Forduljunk ismét bizalommal egymáshoz. Ne féljünk mi sem egymáshoz érni!
Ha közölni akarunk valamit, érintsük meg egymást, ez segít pontosabban megértetnünk magunkat.
Találjuk meg újra, ami természetes!
A zürichi egyetem munkatársai vizsgálták a partneri segítségnyújtás formáit.
Ha partnerük megérinthette a nőket, az segített, hogy gyorsabban feldolgozzanak egy stresszes helyzetet. Ha a férfi csak beszél a nehéz szituációról, alig csökkenti a stresszt, sőt ronthat is a helyzeten. Világossá vált, hogy a kísérletben résztvevő nők javukra fordították partnerük érintését.
„Mindenki jobban jár, ha a férfiak kicsit gyengédebbek a partnerükkel, de tartják a szájukat, és nem akarnak folyton okoskodni” – állapították meg a kutatók. És ez fordítva is igaz!

Az érintés nem hazudik…
Az emberi kapcsolatok alapja, az emberek egyik legfőbb, ám szinte észrevétlen igénye nem más, mint az érintés. Legtöbbször föl sem tűnik, hogy megérintünk valakit vagy minket érintenek meg, de életünk első percétől kezdve az utolsóig vágyunk rá, nélküle magányosnak, elveszettnek érezzük magunkat. Érintésben se mellébeszélni, se hazudni nem lehet, egy őszintétlen ölelés rögtön lelepleződik.
Sok társadalomban pont azért idegenkednek ily mértékben a fizikai érintkezéstől, mert nem tudják kezelni az egyértelmű érzelmi megnyilvánulást.

Tegyük meg, amit oly sokszor mulasztottunk el annak ellenére, hogy erre mindnyájunknak nagy szüksége van !
Annak ellenére, hogy titokban, de erősen él bennünk utána a vágy. Meglátjuk, az érintés különleges ajándék, amiből adni jobb, mint kapni.

Köszönöm a figyelmet! (kivonat Pós Péter anyagából)

2010. november 12., péntek

Gumi-sztori

Kivételesen nem írok ma hosszabb szöveget, csak ajánlok egy olvasnivalót, ezt: http://www.newenergy.hu/gumi-tortenelem.html
Tegnap egy érdekes ismeretterjesztő filmet láttam a gumi történetéről. Voltak benne számomra sosem hallott újdonságok. Hátha akad más is, aki ennyire részletesen nem tudott a történésekről. A cikket csak annyival egészítem ki, (ez elhangzott a filmben, amit láttam, de a cikkben valahogy nem ez az adat szerepel) hogy a kicsempészett 70 ezer kaucsukmagból bár először elég sok kikelt, de mindenféle betegségek támadták meg az ültetvényt, s végül is 7 azaz hét db. magból „nőtt ki” az ázsiai kaucsuk-termelés.
Mosolyoghattok rajtam, nekem a Goodyear meg a Dunlop eddig csak egy versenyautó-gumimárka volt, a Hancock meg a Dunaújvárosi Gumigyár neve…  Azt bezzeg tudtam, mi (volt) az MRG  :- )  :- )
És mellesleg a gumiarábikumnak (http://hu.wikipedia.org/wiki/Gumiar%C3%A1bikum ) semmi köze a guminak nevezett anyaghoz.