2008. október 26., vasárnap

Apám kiszól a sírból...

/Bocsánat a kissé morbid címért…/

Hetek óta drága Apámat vélem hallani: ”Kislányom az egyetlen időtálló érték az arany.” Hányszor elmondta…”Vegyél aranyat, ha van megtakarított pénzed ! A háború volt a jó példa, emberek, gyerekek életét menthette meg az, aki pár gramm aranyért aszpirint vagy bármi fontos gyógyszer tudott vásárolni.”  

Legyek őszinte ? Nem nagyon hittem én ezt el, elfogadtam, meghallgattam, mint ahogy a többi, felnőttek által nagy igazságnak hirdetett mondást, de valahogy nem értettem. Egyrészt tán azért, mert nekünk se volt semmiféle „arany-tartalékunk” a nehéz időkre, akkor nekem miért kellett volna bármit is vásárolnom ? 

 Érdekes módon, az arany meg – érthetetlen okból – valahogy taszított. Sose voltam az a mindent-magára-rakó puccos nő, a legcsicsásabb alkalommal is elégséges volt egy szolid nyaklánc és a karika-meg a kísérő gyűrűm. Nem is gyűjtögettem, illetve ami mégis csak rám maradt, meg hozzám került, azoknak jelentős részét már tovább-ajándékoztam, mint olyasfajta értéket, amit az ember úgyse vihet a sírba. Örüljön hát neki az, aki szereti az ilyesmit.

És nem véletlen, hogy ez a fentebb idézett ősrégi – ám elég sokszor hallott szöveg most előjött az agyam legmélyéről. Tegnap a tv híradóban /németRTL/ láttam, ahogy Németországban már az utcára vonultak a kis pénzüket elvesztett, hozzám hasonló nyugdíjasok. Akik egy életen át kuporgatták össze azt. Amiről azt gondolták, nyugdíjas éveikben ha szükség lesz, akkor majd hozzá tudnak nyúlni. És most nincs. NINCS !! 

Csődbe ment a bank, s fordulhatnak bárhová, a pénzük elúszott. A hideg futkosott a hátamon, és bizony nagy nagy kétségeim vannak, hogy mi is lenne egy ilyen esten a követendő út ? És akkor ma reggel itt vár Szurikáta ajánlása http://nol.hu/lap/hetvege/lap-20081025-20081025hv-19  

Tanácstalan vagyok. Azt a nevetségesen kevés kis összeget, amit sikerült „vész idejére” megtakarítani, most egy másfajta vész idején elveszthetem… Elgondolkodtató, számomra ijesztő és mint minden rendes öregember, egyre nehezebben bírom a bizonytalanságokat a hirtelen változásokat. Mint a jó öreg medve, legszívesebben bebújnék egy meleg barlangba s átaludnám a viharos zimankót – de nincs ilyesféle csoda-barlangom.  
Ülök itt a gép előtt, töröm a fejem és hogy szabaduljak a gondolataim terhétől ? Hát legalább leírom… /Tudom, hát-tal nem kezdünk mondatot ! De. Kezdek./



 

Nincsenek megjegyzések:

Megjegyzés küldése