(A FB-n találtam és jónak találtam.... https://www.facebook.com/merjelni98)
Hetvenévesen megértettem, hogy a legnagyobb fájdalom nem az üres lakás…
hanem egy ház, amelyben emberek élnek, mégis alig törődnek veled.
A nevem Mária.
Kerek szám, elegáns csengéssel.
De őszintén? Nem hozott örömöt.
Még a menyem süteménye se volt finom,
vagy talán már nem vagyok éhes…
sem édességre, sem figyelemre.
Sokáig azt hittem, az öregedés egyenlő a magánnyal:
a csendes házzal,
a soha be nem futó telefonhívásokkal,
az üres hétvégékkel.
Azt gondoltam, ez a legnagyobb fájdalom –
az elhagyatottság.
De most már tudom:
a legfájdalmasabb nem az üresség…
hanem a zsúfoltság, ahol többé nem látnak téged.
Tíz éve ment el a férjem.
Negyven évet éltünk együtt.
Egyszerű ember volt – komoly, kissé merev, de szilárd.
Tudta, hogyan kell ajtót javítani, tüzet rakni,
és megtalálni azt a rövid, igaz szót, amitől biztonságban éreztem magam.
Mikor meghalt, kicsúszott a talaj a lábam alól.
De ott voltak a gyerekeim – Carlo és Laura.
Mindent odaadtam nekik.
Nem azért, mert „így kell”,
hanem mert nem tudtam másképp szeretni.
Nem voltak nagy címeim, fényes utazásaim,
de mindig ott voltam: láz mellett, házi feladatnál, rémálmok idején.
Hittem, hogy a szeretet visszatér.
De lassan elmaradtak a látogatások.
– Anya, most nincs időnk.
– Hétvégén semmiképp.
És én… csak vártam.
Egy nap Carlo azt mondta:
– Gyere, költözz hozzánk. Jobb lesz így, több társaságod lesz.
Összepakoltam.
A takarót odaadtam a szomszédnak,
a régi kávéfőzőt elajándékoztam,
a zongorát eladtam.
És elmentem.
Egy modern, nagy, világos házba.
Eleinte szép volt.
Az unokám megölelt, Laura kávét tett elém.
Aztán valami elmozdult.
– Anya, halkítsd le a tévét!
– Jobb, ha a szobádban maradsz, vendégek jönnek.
– Ugye nem raktad megint a ruháidat más szennyesébe?
És ezek a mondatok lassan belakták a házat.
– Örülünk, hogy itt vagy, de ne használd ki.
– Anya, ez már nem a te otthonod.
Segíteni akartam.
Főztem, mostam, vigyáztam az unokára.
De olyan volt, mintha nem léteznék.
Vagy ami rosszabb: mintha teher lennék.
Egy este meghallottam Laurát telefonálni:
– Az anyósom olyan, mint egy szobor a sarokban. Ott van… de mintha nem lenne. Jobb is így.
Nem aludtam aznap éjjel.
A plafont bámultam.
És megértettem: család vesz körül,
de magányosabb vagy, mint valaha.
Egy hónap múlva elmentem.
Azt mondtam, egy barátom falusi szobát ajánlott.
– Jót fog tenni neked, anya – felelte Carlo,
és nem is próbálta leplezni a megkönnyebbülését.
Most egy kis lakásban élek
Granada peremén.
Kávét főzök, olvasok, leveleket gépelek,
amelyeket soha nem küldök el.
Senki nem szakít félbe. Senki nem ítélkezik.
Hetvenéves vagyok.
Nem várok már semmit.
Csak embernek szeretném érezni magam.
Nem tehernek. Nem árnyéknak.
Már tudom:
az igazi magány nem a csend egy házban,
hanem amikor azok vesznek körül, akiket szeretsz,
és mégsem néz senki a szemedbe.
Amikor elviselnek, de nem hallanak.
Amikor ott vagy, de láthatatlan maradsz.
Az öregség nem a ráncokban lakik.
Az öregség az a szeretet,
amit egykor adtál…
és amit már senki sem kér el tőled.
Váratlanul
Úgy tört rám az öregség
mint nyári vihar a fákra.
Hirtelen kezdett fájni,
amiről rég azt se tudtam, mi az.
Összeaszott a bőröm, kihullt a hajam,
minden ízületem a múló időre
a vészesen közelgőre emlékeztet.
És tudom, ez még csak a kezdet…
Álmatlanok az éjszakáim
és megfagyott bennem a lélek.
Néha elgondolkodom,
meghaltam-e már, vagy még élek ?
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése