Amikor véletlenül találok valami olyan szöveget, ami az első olvasatkor azonnal a lelkem legmélyére költözik, - azt szeretném megőrizni, hogy esetleg máskor is elővehessem. Amit itt alább bemásolok, ilyen szöveg. Olvasd el és esetleg okulj, ha te is szükségét érzed !
"Amikor a gyermekeink elfordulnak tőlünk, az mélyen fáj.Az elmúlt tíz évben felnőtt gyermekeim alig-alig keresik velem a kapcsolatot. Legfeljebb születésnapokon hívnak fel, akkor is ritkán.
Eleinte nagyon szenvedtem ettől. Ám miután újraolvastam Freud műveit, más regényeket, és hosszasan végiggondoltam mindezt, lassan megtanultam másképp élni. Most elmondom, miért.
Egy bölcs ember mondta egyszer: „A gyermek olyan, mint egy ház, amelyben soha nem fogsz lakni: hosszú ideig építed, rengetegbe kerül, felőröl idegileg, majd végül elhagyják.”
A gyermekek mérhetetlen mennyiségű energiát és időt emésztenek fel – még akkor is, ha már messze élnek. Újra és újra lejátszod magadban a sikertelen beszélgetéseket, átéled a kudarcaikat, dühít, hogy nem hallgatnak rád. Ez mind kimerít.
Egyetlen percet sem bánok, amit rájuk szántam. De őszintén szembe kell nézni a valósággal: eljött az ideje annak, hogy az energiát önmagamra is fordítsam, hogy elengedjem őket. Mindig készen állok felvenni a telefont nappal vagy éjjel, meghallgatni őket. De már nem várok. Mert a várakozás kiszárít, mint az aszály: reméled, hogy mindjárt esni kezd, ám a szárazság csak fokozódik.
Egy reggel felébredtem, és megértettem: senki sincs körülöttem, senki sem tudja, hogyan telik majd a napom. És ez senkit sem érdekel. Rémület és magány tört rám – mintha egy tó közepére úsztam volna, és alattam csak az ürességet érezném. Rájöttem: ha nem teszek semmit, ez az üresség engem is elnyel. Pedig már hatvannégy éves vagyok. Mi következik ezután?
Azt tettem, amit évek óta halogattam: visszamentem a régi műhelyembe. Olyan volt, mintha visszatértem volna a gyermekkoromba. Repülőmodellhez kezdtem szárnyakat készíteni. Három óra elszállt, mint egy pillanat. És akkor megvilágosodtam: van időm önmagamra, és ezt senki sem veheti el tőlem.
A gyermekeknek menniük kell.
A természetben a felnőtt utód és a szülő közötti szoros kapcsolat ritka. Amint az élőlény önállóvá válik, elhagyja a „szülői területet”. Ellenkező esetben stagnálás vagy versengés alakul ki.
A gyermekek és a szülők életritmusa különbözik. A gyermekek új tapasztalatokra vágynak, a szülők pedig a sajátjukat akarják átadni.Így találkoznak egymással, mint két folyó.
A gyermekek mondják:
„Mi magunk akarjuk megtapasztalni!”
A szülők felelik:
„Mi már mindent tudunk, majd megtanítunk!”
Ha azonban a szülők győznek, és a gyermek nem indul el, örökre gyermek marad.
A buddhisták szerint a tudás semmi, a tapasztalat minden. Elmagyarázni a gyermeknek, hogy a főzőlap forró: ez tudás. De amíg nem ér hozzá, és nem kiált fel, hogy „Jaj!”, addig nincs tapasztalat. A gyermekeink a tapasztalatért mennek a világba. És ha valóban szeretjük őket, el kell engednünk.
Megtanulni egyedül élni annyi, mint legyőzni az öregségtől való félelmet
Önmagunkkal élni eleinte nehéz. Vágyunk rá, hogy hívjanak, meglátogassanak, szórakoztassanak. Ám Freud szerint az, aki kizárólag másokban találja meg élete értelmét, boldogtalanságra van ítélve. Az boldog, aki önmagával is elégedett tud lenni.
Sokáig gyötört az öregségtől való félelem: hogy egyszer egyedül maradok, és senkinek sem leszek fontos. De amikor megtanultam egyedül élni, örömöt találni a saját időmben, és azzal foglalkozni, amit szeretek – ez a félelem eltűnt.
(?)
Az egyedüllét nem azt jelenti, hogy nincsenek barátaink. Az igazi magány az, amikor elviselhetetlen önmagunkkal együtt lenni.
Szerző: Frank Meinitz
(A saját gondolataimat most inkább nem írom le...)
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése