2011. május 14., szombat

Láttam a jövőt



A legújabb iPod-ot (http://hu.wikipedia.org/wiki/IPod )mutatták be tegnap egy riportban – azt hangsúlyozva, hogy pillekönnyű és pofonegyszerű. Ennek  mintegy dokumentálására egészen kicsi gyerekek, valamit óvodások kezébe adták, s a riportból az derült ki ( akár igaz is lehet), hogy  már az egy éves baba is rájön, hogy ha hozzáér a képernyőhöz, ott megjelenik valami. A két éves már rajzolni tud, keresni tud, lapozni tud rajta/vele/benne…

És eközben én elképzeltem, hogy a jövő generációja esetleg úgy nő fel, hogy nem tudja, milyen megsimogatni egy kutyát, mert a képernyőn is van kutya, (ráadásul  félni sem kell tőle) vagy nem tudja mi az labdázni, mert a képernyőn is lehet ugráltatni le-fel egy labdát,  és sorolhatnám.

Persze, persze, hogy tudom, ez a dolog nem fog (szerencsére) egyik napról a másikra elterjedni az egész földön. Sőt, talán sose fog elterjedni az egész földön. Talán valami őserdőben maradnak a gyerekek olyannak, amilyennek lenniük kell, kúszva-mászva fogják megismerni a világot, megtanulni, hogy a rózsa tüskéje szúr, hogy ha  a patakba lépsz, vizes lesz a lábad ésatöbbi…

Nem mondom én, hogy ez az iPod és az egyéb virtuális játékok  az ördög szüleményei, de a nap feltehetőleg mindig 24 órából fog állni, és ami időt egy gyerek ilyesféle virtuális világ-megismeréssel tölt, azt az idő a valós világ megismerésétől veszi el.
Nem tehetek róla, de nekem olyan sokszor eszembe jut Huxley Szép új világ-a. Cseppet se sajnálom, hogy csak könyvből és nem tapasztalatból ismerem.



2011. május 13., péntek

Hova tovább ? Hovatovább sehova ?


Látom  én, hogy ez az anyag már több helyen is fent van a neten, én is levélben kaptam. De  jelenjen csak meg nálam is, mert egyetértek minden sorával….


Mit eszünk itt holnapután?

Több nap, mint kolbász - tartja a mondás
Lehet, hogy a sajtóban munkálkodó kollégák nem hiszik el, de mondjuk a médiatörvényen, alkotmányos szarakodáson, egymás zsebében turkáláson, zsidózáson, cigányozáson, líbiai válságon, de még a celeb-kalandokon és valóságshow-kon túl is vannak más, jóval fontosabb dolgaink, amikről csak szórványosan esik szó, pedig mindenkit érint. Például, hogy mit fogunk enni.
Apám mindig azt mondta: “magyar ember sokat eszik, keveset beszél”. Meg azt is szentül hitte, hogy az ’56-os felkelés nem a kommunista ideológia bukása miatt robbant ki, hanem mert az emberek éheztek. Ha pedig a magyarnak nincs mit ennie, az utcára megy, és borogat.
És ment és borogatott is.
Annak idején – és ez tényleg nem volt annyira régen – a magyar családok nem ettek minden nap húst. Minden másnap sem. Tán még a gazdagok sem. Akkor a gazdagságot nem ezzel mérték.
Uzsonnára nem volt mindig szalámi a két kenyér között, sőt, viszonylag ritkán jutott, nem volt banán, csak alma, nem volt gyümölcsjoghurt, Kinder-szelet, puding, meg Túrórudi, volt viszont tej, meg kakaó.
Az akkori vasárnapi ebéd – a húsleves, a rántotthús, a pörkölt, a krumpli, meg az uborkasaláta – ma már mindennapi, ilyen menüre ma már nem hívnak vendéget jeles alkalmakkor, meg semmikor sem.

Friss zöldség, gyümölcs volt kora tavasztól késő őszig, de senki nem vette kilószámra, amíg még primőr volt az árú, és senkinek nem jutott eszébe lecsót enni decemberben, szőlőt zabálni januárban, görög salátát készíteni februárban (mondjuk nem is tudtuk, mi az), és akkor is mindenki szidta az időjárást, amiért ilyen rohadt drága minden.
Amire mindezt kikanyarítanám, nem az, hogy az volt a jó világ, hanem ami ennél sokkal fontosabb: megvolt az étel becsülete.
Ma a háziasszony nem szeretné korlátozni magát, elvégre mindenki egyen azt és annyit, amit szeret, meg amennyit kíván, a férj is, meg a gyerek is, ez a társadalom erről szól, jólét van és igények, amiket illik kielégíteni.
„Mert megérdemled.”
Csakhogy most az van, hogy biztos megérdemled, de már megint nincs pénz minden nap szalámira, húsra, Túrórudira, sőt, lassan már tejre, lekvárra, meg tojásra sem, de ezt nem akarjuk elfogadni, és ebből született az utóbbi tíz-tizenöt év legkártékonyabb szava: az “OLCSÓ.”
Mert ugye, ha mi akkor is minden nap csirkemellet akarunk zabálni, ha nincs rá pénzünk, akkor is megadjuk a gyereknek a mindennapi rákkeltőjét és cukorbombáját, ha épp nem futja rá, akkor jön az, hogy mindegy, csak olcsó legyen.
De legyen.
Régen is tudtuk, hogy olcsó húsnak híg a leve, most meg pláne (aki zacskóban süt, az le is tudja mérni), de megvesszük. Nem azért, mert jó, hanem mert olcsó. Mert olcsón el tudjuk érni. Akár minden nap (vagy minden másnap).
Innentől kezdve nincs megállás. Veszi az ócskát a magyar, mert olcsó. Sörgyártás-mellékterméket sör gyanánt, szójás-tejporos-mócsingos kutyvalékot húspástétomnak, vegyszerezett margarint, étolajat, színezett, édesítőszeres vizet üdítőnek, meg mindent.
A lényeg, hogy olcsó legyen. Ha szar is, meg most már mérgező is, de olcsó.
Régen tudtuk, és tudomásul vettük: a hús drága, a gyümölcs drága, a szalámi drága, mert valakinek valamiből elő is kell állítani.
Ma a pesti nyugger simán beszól a vidéki kofának a piaci árai miatt, mert hogy az Auchanban, meg az Aldiban fele annyiért látta kirakva, mit akar itt ezzel.

Ma a gazda nem mondhatja, hogy hát öntözni kellett a földeket, a disznót, a csirkét tápozni, volt egy csomó munka, meg vesződség velük, miközben az öregasszonyokat és a ráérő kisgyerekes anyukákat ingyenes busz viszi a multiba olcsón vásárolni.
Nem mondhatja a termelő, hogy ez valódi húsból, valódi tehénből kifejt tejből van, földben termett igazi napfényben, élő, kapirgáló tyúk tojta, saját kezűleg gyúrta, köpülte, érlelte, mert ha nem olcsó, akkor nem kell.
És akkor most jön az, hogy itt előbb-utóbb senki nem fog piacra termelni, senki nem fog kis- és nagyüzemileg tehenet, disznót, uniós előírás szerint készült ketrecben csirkét tartani, nem lesz magyar zöldség, magyar gyümölcs, tojás, megszűnnek a piacok, már ami megmaradt még belőlük, mert már ez is siralmas.
Csak az utóbbi napok hírei, hogy az egekbe szökik a tojás ára, hamarosan elfogy a kenyérgabonánk a magtárakból (majd veszünk Amerikából), kétszer annyiba kerül egy kiló cukor nálunk, mint Ausztriában, és idén még lehet pályázni a szőlőültetvények kivágásáért, elpusztításáért járó uniós támogatásra, drága barátaim.
És amíg ott fenn a pesti ügyvéd aranyifjak, pártkáderek, pénzemberek, gazemberek, minisztériumi tisztviselők, filozófusok, politológusok a médiatörvényről, az alkotmányozásról, az emberi jogokról, a dohányzás tilalmáról, a magyar gárdáról, a holokausztról, a filmgyártásról, meg a kutya bogos farkáról vitatkoznak, addig itt lenn, a kilakoltatásra váró fél országnak hamarosan nem lesz mit ennie, se olcsón, se drágán.
Vagy ez már nem is számít?
 
 Kép (nem a pécsi piacon készült!) :http://dunaharasztima.hu/?p=14864

Szerda reggel voltam piacon.
Krumpli (új) 380.- Ft/kg,
Hagyma (régi) 360.- Ft/kg,
Fokhagyma (régi) 2100.- Ft/kg
Friss eper 1100.- Ft/kg (hatalmas betűkkel ráírva: "HAZAI" !!!)
Tojás 25-38.- Ft/db között
Fejes saláta 80-120.- Ft/db
Sóska 1000.- Ft/kg (!)
Alma (szép) 580.- Ft/kg

Soroljam még ???
(Egyébként a gyanúm az, hogy már a piacon árult termékek igen nagy %-a sem Magyarországon termett.)



"...Oly árvák ők..."

Hát ez elég rossz vicc volt pénteken, 13-án !!!!          
Ilyen sem volt még, mióta blogspot-olok...
Ma  egész nap nem lehetett a blogba beírni, most estére pedig teljesen elveszett a tagnapi bejegyzésem. Így hát először ezt pótolom:
(Sajnos a kommentek teljesen eltűntek, azokat nem tudom bemásolni...)


ÖREGEK

Kodály Zoltán mesternek

Oly árvák ők mind, az öregek.
Az ablakból néha elnézem őket,
hogy vacogó szélben, gallyal hátukon
mint cipekednek hazafelé --
vagy tikkadt nyárban, a tornácon
hogy üldögélnek a napsugárban --
vagy téli estén, kályha mellett
hogyan alusznak jóízüen --
nyujtott tenyérrel a templom előtt
úgy állnak búsan, csüggeteg,
mint hervadt őszi levelek
a sárga porban.

És ha az utcán bottal bandukolnak,
idegenül néz a napsugár is
és oly furcsán mondja minden ember:
"Jónapot, bácsi."

A nyári Nap,
a téli hó,
őszi levél,
tavaszi friss virág
mind azt dalolja az ő fülükbe:
"Élet-katlanban régi étek,
élet-szekéren régi szalma,
élet-gyertyán lefolyt viasz:
téged megettek,
téged leszórtak,
te már elégtél:
mehetsz aludni..."

Olyanok ők,
mint ki utazni készül
és már csomagol.
És néha, hogyha agg kezük
játszik egy szőke gyerekfejen,
tán fáj, ha érzik,
hogy e két kézre,
dolgos kezekre,
áldó kezekre
senkinek sincsen szüksége többé.

És rabok ők már,
egykedvü, álmos, leláncolt rabok:
hetven nehéz év a békó karjukon,
hetven év bűne, baja, bánata --
hetven nehéz évtől leláncolva várják
egy jóságos kéz,
rettenetes kéz,
ellentmondást nem tűrő kéz
parancsszavát:

"No gyere, tedd le."
  

2011. május 11., szerda

Maradjunk a könyveknél

Kihoztam Polcz Alaine: Éjjeli lámpa című könyvét is. Nagyon, nagyon érdekes témát boncolgat. Mivel tegnap két egészségügyis helyen is jártam (=kétszer is várakoznom kellett, nem is keveset), volt időm olvasni. A könyv vége felé van egy fejezet: „A halál ösvényei” címen, melyen – ha valakinek van hozzá affinitása – bizony el lehet gondolkodni….
Anélkül, hogy itt most saját életem igencsak megrázó halál-és veszteségélményeit elkezdeném ragozni és elemezni, kimásolok két bekezdést – tekintve, hogy ez a könyv nem tiltja az értékes gondolatok közreadását. Esetleg más is elgondolkodhat rajta, s találhat benne igazságot.

„A szeretett személy elvesztése csak akkor realizálható, ha bizonyos feltételek teljesítésére képesek vagyunk.  Tudni kell függetlenedni a halál okától. És meg kell szabadulni – az egyébként tipikus – önvádtól, hogy az elveszett lény halálát akaratlanul is kívántuk, a lelkifurdalástól, hogy fájdalmat okoztunk neki, hogy nem tettünk meg mindent, amit megtehettünk volna, hogy megakadályozhattuk volna a halálát, hogy nem szerettük eléggé.”

Az alábbi idézet nem feltétlenül és kizárólag egy halott elveszéséhez társítható és sok sok év elmúltával most, ezekben a sorokban találtam magyarázatot életem egy részére…:

„A veszteség összegeződése túl súlyos is lehet és lehetetlené teheti a veszteséghez kapcsolódó érzelmek feldolgozását.
Mindez kivetülhet tárgyi síkra: amikor valaki folyton elhagyja, elveszti holmijait. Ez a kényszeres-rituális ismétlés felidézése annak az élménynek, hogy „én hagyom el őt, nem ő hagy el engem.” Tudat alatt újból és újból megismétli az élményt, hogy megszabaduljon a szorongató félelemtől. Ez érvényesül a pár- és baráti kapcsolatokban, a munkához, otthonhoz való viszonyban is: Mindent el kell veszíteni, hogy ne ők, ne azok hagyjanak el egem.”

És a nagybetűs Sors ugye mindig produkál helyzeteket. Részben e fenti témákon merengve ülök a buszban, amikor felszáll és leül a mögöttem lévő ülésre egy nő, egy másik, már ott ülő mellé. A bevezető ’hogy vagy, mi újság ?’ kérdések elhangzása után a kérdezettből „dől a szó” – pillanatok alatt megtudom (én is), hogy 77 éves édesapja,  már nem volt képes egyedül ellátni magát, és hosszas vívódás után szocotthonban helyezték el. A mesélőnek emiatt szörnyű lelkifurdalása van, mert „Apám nem ezt érdemelné és szegény állandóan haza akar jönni…És annyira sajnálom, és nem is tudom, mit csináljak.”
Mire a másik: ”Ne törődj vele ! Nem kell az öregek állandó nyavalygására hallgatni. Elvan ott a többiek között ! Neked sincs mindenre időd, ott a gyerek, a férjed, neked azokkal kell törődni. Apáddal meg majd csak lesz valami…”

Mit mondjak ? Alig bírtam megállni, hogy hátra ne forduljak, s be ne szóljak (húzzak egy jó nagyot) ennek a lelketlen asszonyságnak. Minden szavából szinte sütött az öreg(ség) gyűlölete. Valószínűnek tartom, hogy ő is „belökte” apját-anyját egy otthonba, meghalasztani. Szívemből kívánom, kerüljön ő szocotthonba, és éljen ott jó sokáig, hogy megismerje a magyarok istenét és a szocotthoni ellátást.

Sajnos én is ismerek olyanokat, akik – bár anyagilag megengedhették volna az otthoni ápolást – mégis másokra bízták az egykor szeretett személyt, élete utolsó hónapjaiban.
Hát, nem tudom…. Nekem ez a dolog valahogy még kívülállóként is fájdalmas. Én nem tudom azt mondani, hogy majd apámat-anyámat megápolom, mert már nem élnek. De az az érzésem, az utolsó pillanatig megpróbálnám őket otthon tartani valami módon.

Kép:  http://farm3.static.flickr.com/2689/4490003740_8c3a649a4f.jpg




2011. május 10., kedd

Tilos !?

„Tilos ezen kiadvány bármely részét sokszorosítani, információs rendszerben tárolni, vagy sugározni bármely  formában, vagy módon,  a kiadóval történt előzetes  megállapodás nélkül…”

A könyvtárból kihozott egyik könyvet szerettem volna ma nektek elolvasásra ajánlani úgy, hogy csábításképp bemutatok belőle egy nekem  tetsző, nyúlfarknyi szövegrészt. Legalább elolvasásra ajánlottam volna a könyvet, ha meg nem is veszitek – mert manapság tudom, vagyunk néhányan, akiknek meg kell gondolni, adnak-e, tudnak-e több ezer forintot adni könyvre.

Még szerencse, hogy észrevettem ezt a  fent idézett szöveget a könyv  legelső lapján, mert most itt állnék beperelhetően, egyszerűen csak azért, mert valamit jónak találtam, mert valami értelmeset ajánlottam a neten keringő sok baromság helyett, elolvasásra.

Hát kérem, nem teszem. Nem „reklámozom” a  könyvet, egy nyúlfarknyi idézettel sem, meg a szerzőjét sem, holott itt él, egy tőlem nem messzi kis faluban.  Nagyot csalódtam benne ezáltal, de kiheverem. Legfeljebb a jövőben még a könyvtárból se hozom ki a könyveit.

P.s. 
1.Micsoda szerencse, hogy Shakespeare, vagy Kosztolányi idejében ilyesmire még nem volt lehetőség/szükség ! Most szegényebb lenne a net. Meg egy csomó olvasó. Igaz, ebből a fenti íróból feltehetőleg nem is lesz érettségi tétel…
2. Mielőtt bárki megvédené a szerzőt – mondom, nem volt kedvem ahhoz, hogy az idézni kívánt pár sor miatt telefonon, vagy írásban engedélyt kérjek – habár azt nem lehet kizárni, hogy ezt megkaptam volna. (Vagy ki tudja…kicsike ember vagyok én.)
Egyébként azt még hajlandó lennék elfogadni, hogy (anyagi megfontolások miatt, mert hát az írónak is kell pénz tejre meg kenyérre) a borítón az szerepeljen, hogy „a könyvet” (úgy zusammen)  sokszorosítani és terjeszteni – a kiadón kívül másnak – tilos.
3. Ha majd írok egy könyvet és azt kiadják – én azt fogom beleírni, hogy  csak nyugodtan idézgessenek belőle bármit, bárhol, hiszen nem magamnak és nem csak a pénzzel rendelkezőknek, legfőképp pedig nem nyereségvágyból  írtam. Igaz, belőlem sosem lesz jómódú ember. Mindig is pazarlóan bántam „kincseimmel”, tekintve, hogy tudom, a „révészt” nem lehet megfizetni….
4. Egyáltalán nem mellesleg  és utolsó sorban  - az általam nagyra becsült -  Esterházy Péter könyvei, vagy legalábbis azok egy része a neten már olvasható.


2011. május 9., hétfő

Pécs, római kori bazilika

Hát nem sikerült ! Olvasom a Pécsi hírekben, hogy betemették…Nagyon sajnálom…Arról  is szó esik a cikkben, hogy a Kazinczy utcában, a volt  étterem telkén talált  Ferhát pasa dzsámijának romjai is halálra/tönkremenetelre vannak ítélve, mert a telek csődbe ment tulajdonosának nincs pénze az állagmegóvásra (sem).
Itt egy kis anyag a bazilikához  - nagyon ajánlom végig-olvasásra-nézésre !


A dzsámi pedig tavaly nyáron így nézett ki: 


Végső konklúzióm: a régi nagyok ( rómaiak, görögök, inkák, egyiptomiak, törökök) tudtak úgy építeni – az akkori technikával ! -  hogy legalább romjaik maradtak ránk. Mi megőrizni sem nagyon tudjuk már ezeket. A mi építményeink valószínű, hogy 500-1000-2000 év múlva sehol se lesznek, romjaik se maradnak, s nem elsősorban azért, mert az akkoriaknak se lesz pénzük a lelet-megóvásra.
Nekem a bazilika eltűnése azért is fáj, (épp úgy, mint a Lapisi úton a régi római őrhely „elpucolása” is) mert Pécsett  alig van megnézhető római kori emlék.

2011. május 8., vasárnap

Gyorsan…amíg még ingyenes…

http://nol.hu/kult/nyugdijasnak_nem_lesz_ingyenmuzeum_  ) 
elmentem a Kisgalériába, hiszen készültem oda napok óta, csak mindig közbejött valami.

Abban a tévedésben éltem, hogy csak Zlatko Prica képeinek van itt kiállítása,  aztán alaposabban megnézve a meghívó prospektusát, vettem észre az apró betűt: A Tar-i (Horvátország) Alkotótelep művei,  és a kiállítás pontos címe pedig: „Hommage a Zlatko Prica”
Érdemes volt elmenni, most is találtam kedvemre-valókat, és készítettem fotókat is. A kiállítás május 22ig tart nyitva, aki arra  jár, - megér egy fél órát - térjen be !
















2011. május 7., szombat

Varázslatos vadállatos

„Másirányú elfoglaltságaim” miatt ma elég rövid leszek. (Néha kevésnek érződik az tervezettekhez képest egy nap…)
YouTube mozi ajánlatom van annak, aki esetleg jobban ráérne.
A keresőbe ezt írd be:    earth-touch wildlife highlights 
58 film van fent ezen a címen. Unokás nagyiknak is ajánlom.
Beilleszteni a blogba – sajnos – nem lehet.

Láttam a múlt napokban a sorozat több részét  is (tv-ben) – nagyon profi természet-filmesek által készített anyag. (angol nyelven)


2011. május 6., péntek

Csodát találtam !

Az olvasott blogok sorában szerepel a http://koos.hu   ám mivel – gondolom – nem nézi mindenki rendszeresen ezeket, most megmutatnám, amit ma ott találtam.
A videót beilleszteni nem tudom, az alábbi linken megnyithatjátok:
 

Azt hiszem, teljesen érthető, ha az ember olyasmivel találkozik, amit „élőben” már látott, akkor az jobban izgatja a fantáziáját. Világjárásaim közül viszonylag gyakran jut eszembe egyiptomi utam – hol jobb, hol rosszabb híreket látva/hallva a médiában. Az a néhány nap, amit én ott töltöttem, közelebb vitt egy olyan kultúrához, amiről ha csak olvasol, kevéssé kapsz fogalmat. Elképzelni sok mindent lehet, de hangulatot, szagokat, a lenyűgözöttség érzését meg kell élni, azt „csak úgy” elmesélve átadni nem lehet. És  persze, ha valami ott látottal ismételten találkozol, felbugyognak benned a régi emlékeid/élményeid.

Nem akarok én most itt egyiptomi útibeszámolót írni, de a piramisokra mégis csak vesztegetek pár mondatot.
Az ember(én) elképzel valamit, hogy milyen, és főként mekkora egy piramis, hiszen látta már többször is a TV-ben. Aztán alig hogy elhagyja a várost, (csak azért nem mondhatom, hogy a „semmi közepén”, mert tényleg nagyon közel férkőzött hozzá a mai Kairó) szóval buszozol kicsit  és máris ott vannak előtted. Döbbenetesek. Lenyűgözőek.
Én minden utamra igen alaposan előkészültem, annyit biztos tudtam a fáraókról és piramisokról, amennyit az idegenvezető elmondott. Ezért nyugodt lélekkel elsétáltam a csoporttól kicsit messzebb, (amúgy se szeretek sehol, soha tömegben lenni, mert egyedül jobban tudok látni/hallani/érezni, mint más emberek közelségében) és odaálltam a legalsó kősor elé. Valósággal porba-tiport féregnek éreztem magam...
Szerencsére van (még) lehetőség olyan helyen is megállni, ahol épp pár pillanatig nem tolakszik a képbe egy tevehajcsár, egy turistacsoport és egyetlen ronda emeletes ház képe sem… és csak a sivatag van, az eszméletlen méretű kövek meg te….na ott érinti meg a lelkedet a fáraók nagysága.
Nos igen, akár hiszi valaki, akár nem, tudtak valamit azok az évezredekkel ezelőtt élők (is). 
Kép: http://www.ittvoltam.hu/ittvoltam.aspx?id=9c7100e7-7924-4721-ac27-ad5bffda8314


2011. május 4., szerda

Az utolsó nap



A  híres-neves „Nyolcak” (Berény Róbert, Czigány Dezső, Czóbel Béla, Kernstok Károly, Márffy Ödön, Orbán Dezső, Pór Bertalan, Tihanyi Lajos) öt hónapig nyitva-tartó kiállítására a nyugdíjas belépő 1000.- Ft volt, amit  sokalltam, és inkább lemondtam  látogatásról. Ám barátnőm felfedezte, hogy vasárnap, a nyitva-tartás utolsó napján, ingyenesen be lehet menni.

Nos, az itthoni  közönség anyagi helyzetét nagyon jól tükrözte, hogy május 1-én, a kiállítás záró napjára, már a nyitásra, 10 órára is, nagy tömeg gyűlt össze a bejárat előtt. Folyamatosan – míg mi bent voltunk,  majdnem 2 óra hosszat - csak jöttek és jöttek….. de őszintén szólva számítottam is rá, hogy sokan leszünk.
Így utólag, sajnáltam volna, ha nem látom. Fantasztikus anyag volt itt egybehordva.  Igaz, zavart néhány dolog, a tömegen kívül is, de hát ezek olyasmik, amelyeket tudomásul kell venni, és legfeljebb hazafelé menet a barátnőmmel érdemes megbeszélni.
Pl. nem értem, az alkotók képeit miért kellett szétszórni ? Miért nem lehetett egy művész összes alkotását egy helyen bemutatni ? A képek melletti bolhabetűkkel írt aprócska tájékoztató táblácskák is szörnyen bosszantottak. Alapjában véve a képek címét én nem tartom olyan szörnyen fontos dolognak, de az alkotót igen. Egy-egy teremben ki lehetett volna írni, hogy itt XY képei vannak, és nem  mint Augiász istállójában, összevissza mindenkinek mindenféle alkotása. Kénytelen volt az ember közel menni, minden egyes képnél az olvasószemüveget feltenni/levenni, ha tudni akarta, hogy mit is lát. Ezáltal a másik embert is zavarva, aki már a címkét megkukkolta, és szeretett volna távolabbról gyönyörködni a képben.
Az is meglepett – és már nem először az efféle nagy kiállításokon -  hogy szinte fojtó, elviselhetetlenek tűnően magas a páratartalom a helyiségekben. Legutóbb a Bauhaus-os kiállításon álltam közel az ájuláshoz, de most itt is elég állott/meleg volt a levegő. Persze nem tudom, mindez nem a képek miatt van-e így, de egy nagy kiállításon nem csak a képeknek, a látogatóknak is jól kell/ene érezniük magukat – legalábbis az én véleményem szerint.

Mint fentebb is írtam, nekünk két órára volt szükségünk, hogy a 3 emeletnyi anyagot végignézzük. Bevallom férfiasan, eléggé eltikkadtam, szerencsére voltak ülő-alkalmatosságok, melyeket a vége felé többször is igénybe vettem.
Ám mindent egybevetve, nagyszerű anyag volt, tényleg kár lett volna, kihagyni…
…de azért nekem Mucha marad a kedvencem.











Képek eredeti helye:
Tihanyi: http://art.pte.hu/oktatasi_anyagok/varkonyi/xx-sz-magyar-muveszet-1/xx-sz-magyar-muveszet-1.html