Maradjunk a könyveknél

Kihoztam Polcz Alaine: Éjjeli lámpa című könyvét is. Nagyon, nagyon érdekes témát boncolgat. Mivel tegnap két egészségügyis helyen is jártam (=kétszer is várakoznom kellett, nem is keveset), volt időm olvasni. A könyv vége felé van egy fejezet: „A halál ösvényei” címen, melyen – ha valakinek van hozzá affinitása – bizony el lehet gondolkodni….

Anélkül, hogy itt most saját életem igencsak megrázó halál-és veszteségélményeit elkezdeném ragozni és elemezni, kimásolok két bekezdést – tekintve, hogy ez a könyv nem tiltja az értékes gondolatok közreadását. Esetleg más is elgondolkodhat rajta, s találhat benne igazságot.

„A szeretett személy elvesztése csak akkor realizálható, ha bizonyos feltételek teljesítésére képesek vagyunk.  Tudni kell függetlenedni a halál okától. És meg kell szabadulni – az egyébként tipikus – önvádtól, hogy az elveszett lény halálát akaratlanul is kívántuk, a lelkifurdalástól, hogy fájdalmat okoztunk neki, hogy nem tettünk meg mindent, amit megtehettünk volna, hogy megakadályozhattuk volna a halálát, hogy nem szerettük eléggé.”

Az alábbi idézet nem feltétlenül és kizárólag egy halott elveszéséhez társítható és sok sok év elmúltával most, ezekben a sorokban találtam magyarázatot életem egy részére…:

„A veszteség összegeződése túl súlyos is lehet és lehetetlené teheti a veszteséghez kapcsolódó érzelmek feldolgozását.

Mindez kivetülhet tárgyi síkra: amikor valaki folyton elhagyja, elveszti holmijait. Ez a kényszeres-rituális ismétlés felidézése annak az élménynek, hogy „én hagyom el őt, nem ő hagy el engem.” Tudat alatt újból és újból megismétli az élményt, hogy megszabaduljon a szorongató félelemtől. Ez érvényesül a pár- és baráti kapcsolatokban, a munkához, otthonhoz való viszonyban is: Mindent el kell veszíteni, hogy ne ők, ne azok hagyjanak el egem.”

És a nagybetűs Sors ugye mindig produkál helyzeteket. Részben e fenti témákon merengve ülök a buszban, amikor felszáll és leül a mögöttem lévő ülésre egy nő, egy másik, már ott ülő mellé. A bevezető ’hogy vagy, mi újság ?’ kérdések elhangzása után a kérdezettből „dől a szó” – pillanatok alatt megtudom (én is), hogy 77 éves édesapja,  már nem volt képes egyedül ellátni magát, és hosszas vívódás után szocotthonban helyezték el. A mesélőnek emiatt szörnyű lelkifurdalása van, mert „Apám nem ezt érdemelné és szegény állandóan haza akar jönni…És annyira sajnálom, és nem is tudom, mit csináljak.”

Mire a másik: ”Ne törődj vele ! Nem kell az öregek állandó nyavalygására hallgatni. Elvan ott a többiek között ! Neked sincs mindenre időd, ott a gyerek, a férjed, neked azokkal kell törődni. Apáddal meg majd csak lesz valami…”

Mit mondjak ? Alig bírtam megállni, hogy hátra ne forduljak, s be ne szóljak (húzzak egy jó nagyot) ennek a lelketlen asszonyságnak. Minden szavából szinte sütött az öreg(ség) gyűlölete. Valószínűnek tartom, hogy ő is „belökte” apját-anyját egy otthonba, meghalasztani. Szívemből kívánom, kerüljön ő szocotthonba, és éljen ott jó sokáig, hogy megismerje a magyarok istenét és a szocotthoni ellátást.

Sajnos én is ismerek olyanokat, akik – bár anyagilag megengedhették volna az otthoni ápolást – mégis másokra bízták az egykor szeretett személyt, élete utolsó hónapjaiban.

Hát, nem tudom…. Nekem ez a dolog valahogy még kívülállóként is fájdalmas. Én nem tudom azt mondani, hogy majd apámat-anyámat megápolom, mert már nem élnek. De az az érzésem, az utolsó pillanatig megpróbálnám őket otthon tartani valami módon.

Kép:  http://farm3.static.flickr.com/2689/4490003740_8c3a649a4f.jpg