Nagy öröm a kiskert

Olvasom: http://hg.hu/cikk/epiteszet/14416-nagyvarosi-kiskertkorkep   (és a cikk végén még több hasonló ajánlás)

Mostanság nagy örömömmel látom/olvasom, hogy kezdenek az emberek egy ici-picit „másképp” gondolkodni. A másképp úgy értendő, hogy ha van egy csöppnyi lehetőségük, legalább megpróbálkoznak valamiféle ehető növény termesztésével.

Az érdekesség (vagy tán nem is) az, hogy városlakók a kísérletezők. Sajnos épp elég elhanyagolt, műveletlen portát látok világvégi falvak között bolyongva – csak reménykedni lehet, hogy ezekbe is előbb-utóbb visszatér az élet, vagy a földművelő-kedv.

Én már évek óta csinálom, a tényleg parányi kertemben, (többször írtam is róla) az egy személyes háztartásomhoz többféle dolgot meg tudok termelni, ami egyrészt garantáltan vegyszermentes, másrészt itt van a kezem közelében, akkor szedem le, amikor akarom,  frissen kerül az asztalomra  és ráadásul megadja azt a fajta siker-élményt, ami annyira kell az embernek. 

Családom több tagja is hasonlóképp tesz, kisebb, nagyobb kertecskéje majdnem mindegyiknek van. A mérete miatt igazán nem sok időt igényel a rendben-tartása és ha elég ügyes az ember, mindig van benne valami újdonság.Sajnálom, hogy nekem nincs egy picit nagyobb helyem, mert egészen biztos próbálkoznék más növényekkel is, mint amik most vannak. De a virágaimat is szeretem, még ha azokat nem is lehet megenni. Olyan jó kiülni egy napsütéses délutánon, vagy csak kikukkantani minden reggel: látni, hogy újabb virág nyílt ki megint ! 

Azért elgondolkodtató, hogy az embert miért csak a kényszer viszi rá az efféle munkálkodásra ? Valahol olvastam, hogy háborús időkben a parkokban is neveltek zöldségnövényeket a nagyvárosokban. Most olvasom, fűszernövényeket ültettek  a Széchenyi téren. (Jó, mondjuk itt biztos nem azért, hogy azt valaki is megegye…csak úgy „divatból” tették….de még annak se rossz.) 

Néha már az az érzésem, kellenek a „krízisek”, hogy magunkhoz térjünk, s újra kicsit realistábbak, emberibbek próbáljunk lenni. Hogy ráébredjünk, igazság vagyon abban a mondásban, „Ki a kicsit nem becsüli, az a nagyot nem érdemli.”

Kisbatiz-nál találtam egy nagyszerű videót, érdemes megnézni:

http://www.youtube.com/watch?v=iWz0-DznwSE&feature=player_embedded

Szobor-sztori

http://fn.hir24.hu/itthon/2012/03/14/senkinek-nem-kell-a-millios-ajandek

Elképedve olvastam végig ezt a cikket, amit nektek is ajánlok….

No nem azért, hogy felvidítsalak benneteket, hanem azért, hogy elgondolkodásra késztesselek, amitől persze messze nem azt várom, hogy elrohantok a cikkben említett művészhez szobrot venni.

De ha arra gondol az ember, hogy valamikor a szobrászok a királyok és főurak kegyeltjei voltak, ma meg másodállás után futkosnak, hogy megéljenek valahogy, vagy hogy több-száz éves szobrokhoz mint valami csodatévő szenthez járulnak ma is emberek és vannak évek, évtizedek óta elárvult, elfeledett, senkinek-nem-kellő alkotások  – akkor  azért  érezhető, hogy történnek/tek bizonyos változások.

Én mindig oda lyukadok ki, hogy sokan vagyunk…igenis sokan és nem teremhet babér mindenkinek, bár persze azért azt is be kell látni, hogy nem mindenki egy Michelangelo.

(Meg az is egy jó régi közmondás, hogy sok az eszkimó, kevés a fóka….)

De vajon miért „képeznek” akkor szobrászokat ?  Szükség van erre ? Áltatni őket, hogy ez egy foglalkozás, amiből meg lehet élni ? Kell ez ?  Vagy már eleve azt tanítják, hogy „Csináld fiam, ha kedvedet leled benne, de ebből nem fogsz megélni” ? Micsoda ferde szemlélet így indítani embereket neki az Élet-nek  ? És milyen szenvedés lehet annak, aki belső kényszert érezve 'szobor' valamit, és az senkit nem értékel,  az alkotón kívül senki más nem szereti... Mint a nevelőotthona adott, eldobott gyerekek. Csak a megcsinálás pillanata öröm, aztán a többi már csak gond, baj, nehézség...

Némely szobrok láttán – még akkor is, ha én elég rugalmasnak tartom magam „szobor-kérdésben” -  felmerül bennem a gondolat, egyáltalán életre kellett ezt hívni ?

Kíváncsi lennék mi a ti véleményetek ebben a kérdésben ?

Talán illik a szöveghez az alábbi illusztráció, a legfrissebb „felfedezésem”:

A címe: MENSA reanimáció  alkotója  Orosz Klára

Engem személy szerint zavar a cím (is), mert nem tudom, mit takar ?

A MENSA  nemzetközi egyesület újjáélesztését ?? (http://www.mensa.hu/mensa ) (Nem hiszem.)  

Vagy azt a „menzát”, amit mi szolgáltatunk majd a férgeknek egykoron, s ők általunk élednek újjá, hiszen a reanimáció szó jelentése pontosan: felélesztés a klinikai halálból.

Brrrrrrrrr….

 Arról már szó se essen, milyen büdösek...

60 éves a pécsi botanikus-kert.

A pécsi botanikus-kert történetéről részletesen itt olvashatsz. http://ttk.pte.hu/biologia/noveny/novtort.htm

A 4,5 hektáros kert gyűjteményeiben jelenleg 7000 féle növény található, ebből a szabadföldi gyűjteményekben kb. 4500, az üvegházakban kb. 2500. Az egyedek száma több mint 100000 db. Az előforduló védett, vagy fokozottan védett fajok száma: 350.                                                     

A kertben megfigyelt 66 állatfajból 60 védett.

És végre, végre mindez rendezett körülmények között, mert befejeződött a felújítás. A park útjai szépen karbantartottak, a növények táblákkal vannak ellátva, a sziklakertben az ott élő virágokról fényképes ismertetők vannak.

Kétségtelen a tavalyelőtti felhozatalhoz képest idén meglehetősen szegényes volt a kertészek által árusított anyag – de (gyanítom) a vásárlóerő megcsappanása is oka lehet ennek.

Tudom, hogy mutattam már képeket a botanikus-kertből, de azért talán elviseltek még néhány szép fotót.

Itt is megemlítem (habár pár napja már utaltam rá), hogy a park létét dr. Uherkovich Gábornak köszönhetjük, mert ő volt az, aki két fiatal lelkes kollégájával nagy igyekezettel látott hozzá a Növénytani Tanszék és a Botanikus-kert alapításához és fejlesztéséhez.

 Ez a hölgy fogadja a vendégeket....

 ...akik nem voltak túlságosan sokan...

 A sziklakert egy tájékoztató táblával

 Ez a sárga egy banánfa virága

 

Ha már arra jártam készítettem pár képet a PTE-ről és a Pius templomról.

 Az Ifjúság úti bejárat díszkapuja

 A  belső udvar és a bejárat fölötti kovácsoltvas dísz

 A Pius templom

Bodzás

Itt azt ideje a bodzaszörp főzésének. A múlt héten már eltettem 8 litert, ma megszedtem a következő 8+4-hez szükséges virág-mennyiséget.

Nagyon jó új helyet fedeztem fel. Valójában a gyükési rétre indultam, de az „eredeti” bodzalelőhelyemen még nem volt kinyílva elég virág, így útra-keltem és más, rég nem járt irányba fordultam.

A legmeghatóbb  Nandóval való találkozásom volt. Ő egy óriási kaukázusi juhászkutya, akivel az ismeretségem még Lili idejéből való. Legalább 4 éve, hogy nem is láttuk egymást. Amikor a kerítéstől úgy 5 m-re megszólítottam, kissé gyanakodva emelte fel a fejét, de a második, harmadik szólítása már felállt és nagy farok-csóválással jött a kerítéshez. Azt látni kellett volna, ahogy megszaglászott, és (én igenis úgy  láttam, hogy) örömmel a pofácskáján nyalt is egyet a kezem – mint aki azt mondja, de rég láttalak adok egy puszit…

Nandózás után felmentem  egy jó kis meredek dombon, mert a tetején láttam bodzabokrokat, virággal telve. Szerencsémre valaki már járt előttem pár napja, mert egyrészt ki volt taposva a magas fű, másrészt már voltak szép (virág)poros virágok  is, nem csak a bimbósak meg az elnyíltak. Nem szívesen mászkálok melegben efféle terepen, köves, napos, dzsumbujos, nyugis – tehát szeretik a kígyók, lábatlan gyíkok. És még ha nem is félek tőlük, igazán mondom, nem szívesen lépnék egyikükre sem.

A virágszedés sikerrel lezajlott, visszafelé jövet nem bírtam ellenállni és szedtem egy csokor mezei virágot. Dacára, hogy valamiképp úgy tűnt nekem, most mintha kevesebb virág lenne és több a fű, azért sikerült egy kis vidám csokrot kötnöm.

Itthon aztán gyorsan elkészültem a szörp-főzéssel – most 2 napig így pihen:

A rét rengeteg vadrózsabokra rogyásig van illatos virággal.

Végül az egyik kedvencem:

Zsolnay családtörténeti kiállítás

Pár napja töröm a fejemet, mit is kellene/lehetne nekem írni még a Zsolnay családtörténeti kiállításhoz azon kívül, hogy figyelmetekbe ajánlom….

Nem….Nem csak ajánlom. Nagyon kérlek benneteket nézzétek meg előtte (ha még nem láttátok) ezt a közel egy órás filmet:

Igen tanulságos, elgondolkodtató – és gyakorlatilag szinte mindent meg lehet tudni belőle, hogy is kezdődött és sajnálatos/szégyenletes módon hogy is végződött a Zsolnay  család és a gyár története.

A kiállításon talán a legmeghatóbb az volt, hogy állandóan arra kellett gondolnom: ezen falak között, ezeken a lépcsőkön jártak ezek a csodálatos, tehetséges, fantasztikus emberek. Itt éltek, néztek ki az ablakon, álmodtak, féltek, reméltek, terveztek, alkottak…

Számomra talán a legérdekesebb rész az a tárló volt, ahol Zsolnay Miklós keleti országokban tett látogatásairól hazahozott mintás cserépdarabok láthatók. Innen, ezekből is merítette szín és formavilágát, ami aztán megjelent később a gyárban készült porcelántárgyakon.

Nagyon hangulatosnak találom az emeleti kis presszót, van egy sarokszobája – jó lenne tudni, ki ülhetett ott, kinézve, elmerengve a színes mázas-cserepes tetőkre, vagy a tarka-barka gyárkémények felé… A gyárban sehol máshol, de itt kézzel fogható volt számomra a régmúlt. Rendkívüli módon sajnálatos, hogy az történt, ami…..nem részletezem, hiszen én aztán semmin se tudok változtatni, visszamenőleg meg különösen nem..

Csak aztán hazafelé jövet elgondolkodtam, miért ilyen az ember ? Miért kódolódott belé a rontás vad ösztöne, akkor is, ha nem éppen arról van szó, hogy éhet/szomját oltsa ? Miért kellett emberek szorgos kezemunkáját, álmait, törekvő elképzeléseit, alkotásait a szó szoros értelmében sárba taposni, lerombolni, megsemmisíteni – és lehetőleg még írmagját is kiirtani ? Nem, nem mondom, hogy ilyen a „magyar” – habár igencsak erős hajlamunk van nekünk tönkretenni a múltunkat, jelenünket és jövőnket. Volt könyvégetés, és haláltábor, és volt régebben máglya és vízbefojtás…

Elromlott valami már a legelején. Kedves Jóisten hová néztél akkor, amikor ilyen hibás szériát engedtél ki a kezed közül ????

Mindenkinek ajánlom, látogasson el ebbe a múzeumrészbe (is) – tényleg megéri, ha másért nem, a hangulatáért, azért, hogy kicsit közelebb érezhesse magát az ember a gyár és a család történetéhez.

Legelőször a megjavított, felújított kedvencem, a kék váza:

 

Részletek a házról:

A kiállításon készült képek: 

Fusztáti kerámia töredékek

Fusztát 641 és 1075 között Egyiptom fővárosa és az iszlám világ legfontosabb kerámiagyártó központja volt. Az itt működő műhelyek őrizték a  lüszteres kerámia gyártásának titkát, melyet akkoriban rajtuk kívül senki sem ismert. A XII.szd-tól Kairó lett a főváros és Fusztát  amolyan lerakóhellyé vált.  A XIX. században meginduló ásatások során nem csak a helybéli fazekasság emlékei kerültek elő  páratlan gazdagságban,  hanem az Egyiptomba importált hatalmas mennyiségű kínai, iráni, spanyol  és itáliai edények töredékei is.

Zsolnay Miklós kairói tartózkodása alatt ezekből vásárolt. Feltehetően a magyar származású építész  Herz Miksa* útmutatásai alapján, aki Kairóban élt és  az egyiptomi Vakf múzeum megalapítója volt.

* =  http://terebess.hu/keletkultinfo/lexikon/herz.html

 

Végezetül egy találós kérdés pécsieknek. Tudjátok-e, hol van ennek a szobornak a mása ?

Mivel garantálom, senki se tudja rá a választ, hát megmondom a megfejtést: 

a szobor másolata itt látható: http://www.szoborlap.hu/929_hazi_madonna_szobor_pecs_szomor_laszlo_1937.html