Égervölgyi séta

Ma ugyan tiszta szürke minden és csepereg az eső és semmihez sincs kedvem, de pár napja a napsütést kihasználva egy régi kolléganőmmel kisétáltunk az Égervölgyi tóhoz.
Dacára, hogy vasárnap délután volt, nem mondhatom, hogy zsúfolva voltak az utak kirándulókkal. A gát fölött nyársazott ugyan pár ember – de mi fel se mentünk addig, leültünk a tó szélén álló padra – és megállás nélkül folyt belőlünk a szó. Régen találkoztunk – korban közel állunk, gondolkodásmódban is,  és évekig együtt dolgoztunk – volt tehát téma bőségesen.

Egészen hihetetlen dolgok is kiderültek – „felfedeztünk” közös ismerősöket – akik gyerekkorunkban voltak körülöttünk, és bár több helyszínen is keresztezhettük volna egymás életútját, mégis meglehetősen későn, csak felnőttként, a munkahelyünkön találkoztunk.
Valójában semmi sem történt, de kaptunk pár kellemes órát, laza gondolatokkal, s jóleső érzéssel jöttünk  haza. 
Úgy kellenek az ilyen délutánok!

Bár október van, alig-alig látszik ez a természeten:

Lassan beérnek, színesedni kezdenek a termések...

 

...bár a lomb-alagút még friss-zölden virít...

 

Egy öreg éger gyökerei

 

A tó egy részlete

 

A gát, fölötte a tűzrakóhely

Alább pedig egy kis játékra hívlak:

Találd ki, melyik az "eredeti" kép...

És itt ????

 

Dobány Sándor kerámiái

Az esős és borongós csütörtök után kellemes péntekre virradtam. Délelőtt itthoni teendőimet elvégezve, szabad volt a délutánom, kaptam hát a nyúlcipőt és besétáltam (gyalog!) a Pécsi Galériába a Széchenyi térre. Úgyis rég jártam már a Király utcában – gondoltam, legalább ott is körülnézek.

Nos, a városomra nem sok szót akarok vesztegetni. A Széchenyi téren már álltak megint (vagy még mindig) a zabálda-házak, épp építették a  színpadot valami esti murihoz. A Kossuth téren kirakodóvásár volt, sátrakkal. A városban, nekem úgy tűnt, igen nagy számú idegen járkált: négerek, kínaiak, és természetesen kendős arab nők jöttek-mentek. A mellettem elhaladók beszéltek franciául, andolul és németül (ez utóbbin magamban csendben mosolyogtam, nyilván nem gondolták, hogy az öreg csaj érti a nyelvüket, azon veszekedett a házaspár, hogy nem kellett volna abba a kávézóba bemenni… Nem tudom melyikbe és az se derült ki, hogy miért, de valami nézeteltérés adódott kávézó ügyében köztük…)

No ezt "csak úgy" mondom – ez nem az én városom már, sosem lesz az…Nem sajnálok "kihalni" innen.

A Galériában látható kiállításra azonban érdemes volt elmenni !  Először is ki van frissen meszelve az egész pince, hófehérek a falak és kevésbé érezhető a csatornaszag. Másodszor,  kedves kis pénztáros fogad, felajánlva, hogy letehetem a kabátomat - fűtött a pince. Harmadszor (s nem utolsó sorban) senki nincs az egész hatalmas térben - ami (talán már köztudott) nekem nagy öröm, mert ilyenkor tudom igazán élvezni az alkotások szépségét, hangulatát.

Dobány Sándor a Zsolnay gyár gipszmintakészítőjéből keramikus-művésszé avanzsált mester nagyon különös, kedvesen és bohókásan szép tárgyaiért érdemes volt begyalogolnom a hegyről.

Kisebb plakátokon láthatók az ország különböző városaiban fellelhető kültéri alkotásai is, de érdemes alaposabban végigböngészni-bogarászni ezeket a kávés/teás készleteket, mert nincs két egyforma ! Mindegyik tiszta játék, játék az anyaggal, a formákkal, a színekkel, mintákkal.  A kiállítás egy részében alkotótársai néhány művét is bemutatják.

A nyugdíjas jegy 250.- Ft. Megérte az élmény !!!

(Részletek: http://www.pecsigaleria.hu/pecsi_galeria_program/Dobany_Sandor_keramikusmuvesz_kiallitasa)

És akkor íme egy válogatás a fotóimból: 

Ez volt a kedvencem....hófehér porcelán aranyszállal....

 Az alábbiak nem Dobány Sándor alkotásai, de ugyancsak itt vannak kiállítva:

 

Perszehogy…

…tudtam a hírről, a megjelenés napján olvastam, s nem volt nap azóta, hogy ne jutott volna eszembe. Rögtön arra gondoltam, most már kettőért kell fohászkodnom.

A másik „messzitőlem” jóbarátom – semmi hírem egy ideje róla....

Ezt a „levelet” most találtam, elolvasásra ajánlom:  http://wmn.hu/2015/10/06/peter

Egy kis történelem a régmúltból

Nem tudom, ki hogy van vele, nekem megüti a fülemet néha egy-egy szó, és akkor az, mint egy kis kukac belerágja magát az agyamba… Így voltam most egy film néhány utolsó kockáját látva – mert elgondolkodtam azon, tudom-e, hogy kik voltak eredetileg a vandálok és a barbárok, melyik kicsoda és egyáltalán…. Persze nem tudtam….

(Azt, hogy ma kit nevezünk így, azt már könnyebben meghatározom, de azért érdekelt e szavak/népek eredete ….)

Nos, az alábbiakra jutottam: 

https://hu.wikipedia.org/wiki/Vand%C3%A1lok   itt jó részletes leírás olvasható róluk, ebből idézek:

„…feltehető, hogy a vandálok őshazája Norvégia (Hallingdal), Svédország (Vendel) vagy Dánia (Vendsyssel) területén volt. A feltételezések szerint a Kr. e. 2. században a vandálok a Balti-tengert átszelve a mai Lengyelország területére vándoroltak, Kr. e. 120 körül pedig Sziléziában telepedtek le

Majd össze-vissza vándoroltak:

„429-ben Bonifatius Afrikába hívta őket, hogy támogassák a Római Császárság elleni hadmozdulatait, és ettől az időponttól számítjuk a Vandál Királyság létezését is. Bonifatius hamarosan kiegyezett a Római Birodalommal, de a vandálok Afrikában maradtak, és ezt tudomásul véve 435-ben a hippói békekötés alkalmával letelepedési egyezményt is kötöttek velük. A Vandál Királyság végleges területe 442-ben alakult ki: a királyság központja Karthágó lett….

A vandálok és alánok uralmát végül a bizánci beavatkozás döntötte meg: mintegy száz évvel afrikai királyságuk alapítása után, 533-ban I. Justinianus elérkezettnek látta az időt, hogy nagyszabású hadjáratot indítson nyugat felé, az univerzális birodalom helyreállításának érdekében….

533 nyarának végén Belisarius 18 ezer emberével partraszállt Leptis Magna városának közelében, ahonnan a part mentén haladt tovább Karthágó felé. Tíz mérföldre Karthágótól Gelimer és Belisarius erői végül az Ad Detiumi csata során csaptak össze 533. szeptember 13-án. A csata csaknem bizánci vereséggel zárult, Belisarius seregei megfutamodtak, azonban Gelimer az üldözésük helyett a csatában elesett testvére, Amatus eltemetésével foglalkozott. Ez időt adott Belisariusnak, hogy rendezze sorait. Ezután ellentámadásba ment át és legyőzte Gelimert, majd elfoglalta Karthágót. A tricameroni csatában aratott bizánci győzelmet követően 534 elején a Monte Papuán Gelimer megadta magát. Észak-Afrika régi római provinciái visszakerültek a Birodalomhoz.”

A barbárok koronként változó, de többnyire pejoratív stílusértékű kifejezésével az ókortól napjainkig folyamatosan árnyalódó jelentéstartalommal a saját kultúrától idegen, esetleg műveletlen, bárdolatlan népelemeket, közösségeket írják le. Az ókori időkben még az Európában kalandozó népekre használt fogalom volt.” (https://hu.wikipedia.org/wiki/Barb%C3%A1rok)

„A régi görögök, kik származásukat az istenektől vezették le, barbároknak nevezték mindazokat az idegen népeket, melyek más nyelvet beszéltek, mint ők. Ezen ellentét megjelölésében eredetileg nem volt semmi lealázó. Csak lassanként, azon mértékben, hogy Görögország a főhatalmat a szomszédos államok fölött megszerezte s szellemi fölényét biztosította, kezdték a barbár nevet a szellemi durvaság és műveletlenség megjelölésére használni. A rómaiak, kik a görögök szemében előbb maguk is barbárok voltak, mihelyt Görögországot meghódították s a görög művészet és műveltség meghonosodott Rómában, ugyanarra az álláspontra helyezkedtek, mint a görögök, s barbároknak nevezték azokat a népeket, melyek a görög-római műveltségnek nem voltak részesei.”

( http://www.kislexikon.hu/barbarok.html#ixzz3mrG9SA7E)

Ezt a néhány sorban összefoglalt történelmet olvasva, ismét csak arra jutottam, az ember nem jobb az állatnál. Képtelen nyugton megülni, állandón mást és a másét akarja – ami akkor érthető, ha ahol él, nincs víz és nincs élelem és nincs megnyugvásra lehetőség. Onnan minden épeszű élőlény – nem csak az ember – elmenekül. Tehát semmi csodálkozni-valónk nincs a jelen helyzeten.

De míg az állatok a menekülésen kívül másra nem képesek, talán mi emberek mégiscsak különbek vagyunk tőlük !? Ha nagyon akarnánk, igenis tehetnénk ez ellen. De nem akarunk….és nem teszünk.

A barbárok és a vandálok nem haltak ki, csak átalakultak.

Püspökszentlászló

Olyan jó hozzám a Sors, hogy  néha egymáshoz viszonylag közeli napokon is ad ajándékot….

Pár napja jártam Hosszúhetényben – ahol Papp János említette, Püspökszentlászlón épült egy kálvária. Természetesen felkeltette érdeklődésemet, és délután ki is mentem megnézni.

Először is a több napos borongós szomorú idő után végre  hétágra sütött a nap. Délután kifejezetten meleg volt – de azért az erdő sűrűje már nem engedte át a napsugarakat, amikor kiszálltam, éreztem, ez már nem nyár, ez bizony az ősz…

 

Elképesztően rossz minőségű az út Püspökszentlászló felé....

Aki olvassa a blogomat tudja, jártam én Püspökszentlászlón írtam  is róla. De be kell valljam, valami miatt inkább az arborétummal, vagy később az elpusztult kálváriával voltam elfoglalva, és különösebb érdeklődés nélkül mentem el az „Életrendezés Háza” mellett. A helyszín történetéről itt lehet részletesebben olvasni: http://eletrendezeshaza.hu/?p=201  Mint utóbb kiderült, itt létesült a különös kálvária.

 

 

 Nagy bátran bekopogtam egy ajtón, majd beléptem, s hangosan „Jó napot !” kívántam – amire az egyik helyiségből érkezett is válasz.  Lépkedtem tovább – s az étkező ajtajában megállva, egy hölggyel találkoztam, aki épp az ebédjét fogyasztotta.

Kérdeztem, merre találom a ház gondnokát –  sajnos ezt ő sem tudta. Nem hallott a kálváriáról sem. Kicsit elbizonytalanodtam, ám mivel a bejövetelemkor a ház melletti domboldalon valami „üvegmadár-féléket” láttam, gondoltam, ha lehet, elmegyek és felderítem a terepet, hátha vannak ott még egyéb dolgok is….

Nos, jó volt a megérzésem !! Megtaláltam a helyszínt, megtaláltam ezt a furcsa, művészi, nagyon különös "kálváriát", melynek hivatalos neve: Mária meditációs sétaút.

A szobrok tervezője: Kertészfi Ágnes,  az építmények tervezője: Novotny Béla.

A kilátás fentről csodás, a domboldal, a helyszín, ahol ezek a modern „stációk” felállításra kerültek még nagyon „friss” – nemrég készülhetett a parkosítás, apró kis bokrok ülnek  mindenütt, valószínű egészen másképp fog ez pár év múlva kinézni.

Innen indul a kálvária útja

 „...A mintegy 200 méter hosszon megépített  elmélkedési pontokon különös, modern, üvegből készült műalkotások jelenítik meg azokat az evangéliumi eseményeket, melyek Szűz Máriához kötődnek. Az alkotások környezete is az adott esemény helyszínét jeleníti meg,  így pl. beléphetünk Jézus születésének istállójába, vagy a bemutatás templomába...."

Részletesen az anyag itt olvasható: http://csendhegyek.blogspot.hu/2015/10/puspokszentlaszlo-maria-kalvaria.html

Amikor lejöttem a dombról, mintegy varázsütésre csordogálni kezdett egy „vízesés” és a halkan csobogó hang egész ünnepélyessé, vagy nem is tudom megfogalmazni milyenné – misztikussá? – mindenesetre még szebbé tette a környezetet.

Majd bementem a házba, kicsit körülnézni. Egyszerű szobák, tisztaság mindenütt. Valóban elmélkedésre, elcsendesedésre, önmagunkba-nézésre kényszerítő környezet. Kicsiny házi kápolnájában szép üvegmozaik látható a kis oltár mögött.

 

Egy ágyas és....

 

...két ágyas szoba.

 

Kápolna

 

Csodálatos csobogó....

Bejárva a „terepet” a házban ugyancsak vendégként tartózkodó kedves hölggyel hosszasan elbeszélgettem. Szeretem és sokra tartom az efféle csodákat, amikor találkozol egy vadidegennel, és pillanatok alatt olyan baráti beszélgetés alakul ki köztetek, amilyen csak régi ismerősök között természetes. Valami titok, titkos szál összeköt benneteket, nem is kell keresni, ott van, megvan, érzi azt az ember…

De mostanság már olyan gyorsan elbújik a nap a hegyek mögé, hogy hamarosan ideje volt hazaindulnom.

És a nap végére maradt a „bónusz” – mert ahogy leértem Heténybe, a falu legszélső házának kertjében, picinyke „rétjén” tehenek legeltek, közülük egyiknek kis kolomp volt a nyakában. Naná, hogy lecövekeltem, természetes, hogy fotót készítettem róla, s bár az alábbi videó nem az enyém, de pontosan ilyen volt ez a tehénke is. Nem szégyellem, nekem sírnom kell a meghatottságtól – ha ilyent látok/hallok. Vagy tízszer egymás után lejátszottam magamnak…természetesen nem a hetényi tehén miatt… (Ha valaki nem értené a célzásomat, nos, ott a „boldogságos hegyeimnek” mindennapos zenéje volt ez…)

„Ha kimerült és ideges vagy, eleged van mindenből, unod a banánt, kapcsolódj ki. Nézd meg a "Tehénlegelészés kolomppal" című kompozíciót, hátha segít. Ha ez nem elég, akkor  találkoznod kell egy tehénnel aki éppen legelészik, és nézd legalább negyedóráig.”

Értékes, érdekes, szép délutánom volt ! Kellőképp hálás is vagyok érte !

(Zárójelben: elnézve a tehenet, a környezetet,  akár még az a csoda is megtörténhet, hogy ez a tehén az a tehén....vagyis, azt a tehenet fotóztam, amit valaki feltett kolompjával a netre. A kolomphang ugyanaz, a kert hasonló, meg a tehénke is. És mondja valaki, hogy nincsenek csodák....)

Hogy mik vannak…..

Tudom én, hogy felesleges és talán értelmetlen dolog is írni arról 70 évesen, hogy mi(ke)t sajnálok, hogy kimaradt az életemből, de….

Pár napja láttam a tévében egy kisfilmet, amelyben egy németországi öreg lakókocsikból összehozott „lakóparkot” mutattak be.

Hát rögtön felébredt bennem a régi vágy… Sok évvel (kb.20) ezelőtt láttam egy filmet, egy (talán holland?) kb. korombéli hölgyről, aki pénzzé tette mindenét, vett egy lakókocsit és nekiindult a világnak. Össze-vissza kalandozott a Földön, nem csak Európában, (nyilván az eladott ingatlanból vagy + egyébből) telt is rá…hiszen volt, amikor hajón szállíttatta a lakókocsiját. Mégis bennem a hétköznapok apró-cseprő kis kunsztjai maradtak meg – nem az afrikai szavannán töltött éjszaka.

Hogy milyen ügyesen tudott csomagolni, ill. válogatni a fontos és nem fontos dolgok között !  Mostanság kényszerem van nekem is a selejtezésre, elajándékozok dolgokat, amiről tudom, az utódaim szemétre fogják dobni – felteszem magamnak a kérdést, hogy ha 20 m2-en kellene élnem, mit is vinnék magammal ? Jó játék ez, könnyebb utána selejtezni.

Nos, pont ilyenre vágy/tam...

Díjazom a praktikus csomagolást, az okos helykihasználást – és ebben a lakókocsiban – bár kissé káoszosnak tűnően – de mégis mindennek „rendelt helye” volt.  A csúcsot számomra a vízzel való takarékossági program jelentette. Nem mindenhol természetes a világban, hogy kinyitod a csapot és ereszted magadra a langyos vizet, akár fél óráig is, ha bírja a pénztárcád. Van, ahol minden liter tiszta vizet nagyon meg kell becsülni – bár azt hiszem, ezzel túl nagy újdonságot nem mondok, csak épp nem árt néha arra gondolni, micsoda kánaáni gazdagságban élünk – legalábbis víz vonatkozásában.

No de, hogy a lényeghez érjek: kis kempingfőzőjén – természetesen a hölgy főzött is magának – egy adott alkalommal éppen krumplit készített. A krumpli főzővizét pedig kiöntötte a mosdó-lavórba, mondván, hogy a városi emberek nem is tudják, hogy a főtt krumpli vize milyen csodás hatással van a megfáradt lábakra….

Bevallom  még sosem próbáltam ki – de ma délelőtt épp krumplit főztem, s az jutott eszembe, tényleg, egyszer ki kéne már próbálni….

Elolvasásra ajánlom: http://www.hazipatika.com/taplalkozas/zoldseg_gyumolcs/cikkek/burgonya_mindenki_kedvere/20060728094915


Kép:http://player.hu/wp-content/uploads/2012/07/a.jpg

Szépséges Dráva-mente

Végre, végre lejutottam Drávasztárára… Elmúlt a nyár – forró volt. Jöttek hűvösebb napok – eső volt. Valami mindig közbejött, de aztán csak beültem az autómba és lementem végre, belekalkulálva, hogy a Drávához esetleg le se jutok a sár miatt.

Így is történt – no de remélem jövőre is ott lesz még a Dráva, ahol idén, s talán újra eljutok Sztárába.

Két régebbi képpel azért hadd emlékezzem arra, hogy milyen szép is ez a táj:

Drávasztárai kikötö

Mivel öreg a barátnőm  meglátogatása volt az elsődleges célom, hát ott időztem. 80 éves, teljesen egyedül él – habár a Sellyén lakó fia majdnem naponta benéz hozzá, és a pécsi lánya minden hétvégén ott van nála.

Mivel váratlanul mentem (telefonálni nem lehet neki, mert „elvből” nincs telefonja, akármennyire is könyörögnek a gyerekei…) szóval nem tudtam értesíteni látogatásomról, így aztán nem is várt a híres-neves sós túrós rétessel, miképp azt több mint 40 éve, majd minden alkalommal elkészíti, ha tud az érkezésemről.

Valóságos legenda az ő rétese, nem is ettem soha máshol ilyent, és – aminek örülök – néhány sztárai látogatás emlékét idézően, a gyerekek is nagyon szeretik. (Ha más nem, hát a sós túrós rétes emléke velük marad….)

Az ország-széli kicsi falu lassan tejesen kihal, embert alig látni, sok házon ott az „Eladó” tábla – de ide senki se jön, nyaralni túl eseménytelen, élni meg nem nagyon lehet itt. Az öregek pedig lassan elmennek, az egyébként nagyon szép, rendezett, idén új járdát kapott temetőbe.

Hazafelé nem Drávaiványi, hanem Zaláta-Piskó-Vejti felé jöttem – ez az út a Dráva nyomvonalát követi – ártéri erdők, üde legelők szegélyezik. Világvégi út,  csend és béke árad mindenből...      

 

Egy helyen megálltam, mert már messziről láttam az idei első kikericseket !

Én nem tudom az okát, hogy miért, de két virágnak annyira tudok örülni, ha felfedezem: az egyik kora tavasszal a hóvirág, a másik az őszi kikerics.

Ezeket is elhoztam "emlékül"   magammal, erről a kellemes kis kirándulásomról:

Arachnofóbiások ma ne olvassanak

Bocsánat, hogy újra „pókolok” – de tegnap sikerült végre a „saját” legducibb pókomat lefotózni – igaz, sajnos nekem mindig a hasukat mutogatják, tehát díszes, szép keresztje ennek sem látszik.

Ilyenkor ősszel, amikor a nagy legyek már fáradtabban és figyelmetlenebbül köröznek, könnyebb lecsapni őket, és akkor aztán megy ám az etetés. :-) A képen látható, már félig „feldolgozott” légy is az én ajándékom volt.

Heten vannak egyébként, akik a sok picuriból átvészelték ezt a nyarat, s bízom benne, hogy jól elrejtve valahol már lapulnak a jövő évi kicsi utódok. A képen jól látható a pók mérete a mögötte lévő vadszőlő levélhez, ill. a flox bokrom virágaihoz viszonyítva.

(Ígérem, idén ez volt az utolsó „pókos” post.)

Salamon, most minek van ideje ?

Néha - csak úgy "maguktól" jönnek témák a szemem elé....Tegnap is "filozofáltam" itt a blogban - még ha nem is saját videóval. Aztán valami egészen mással kapcsolatban, egy idézetet keresve, este meg egy mondattal találkoztam, amin elgondolkodtam, különös tekintettel arra, hogy Salamon király kb. 3000 évvel ezelőtt írta üzenetét.

1.9

"Ami volt, ugyanaz, ami ezután is lesz, és ami történt, ugyanaz, ami ezután történik; és semmi nincs új dolog a nap alatt."

Már máskor is beleolvastam a prédikátorok könyvébe, most is, csak most ki is másoltam pár sort belőle, habár valószínűleg nem ismeretlenek ezek a mondatok….Nagyon szeretnék Salamon királlyal beszédbe-elegyedni  és rákérdezni, hogy szerinte most minek van „ideje” ?  És hogy a csudában lehet, hogy ma sem vagyunk "előrébb", mint 3000 évvel ezelőtt?

3.7.

1. Mindennek rendelt ideje van, és ideje van az ég alatt minden akaratnak.

2. Ideje van a születésnek és ideje a meghalásnak; ideje az ültetésnek, ideje annak kiszaggatásának, a mi ültettetett.

3. Ideje van a megölésnek és ideje a meggyógyításnak; ideje a rontásnak és ideje az építésnek.

4. Ideje van a sírásnak és ideje a nevetésnek; ideje a jajgatásnak és ideje a szökdelésnek.

5. Ideje van a kövek elhányásának és ideje a kövek egybegyűjtésének; ideje az ölelgetésnek és ideje az ölelgetéstől való eltávozásnak.

6. Ideje van a keresésnek és ideje a vesztésnek; ideje a megőrzésnek és ideje az eldobásnak.

7. Ideje van a szaggatásnak és ideje a megvarrásnak; ideje a hallgatásnak és ideje a szólásnak.

8. Ideje van a szeretésnek és ideje a gyűlölésnek; ideje a hadakozásnak és ideje a békességnek. 

És ha valakinek van még ideje, elolvasásra ajánlom ezeket is:  

https://hu.wikipedia.org/wiki/Salamon_zsid%C3%B3_kir%C3%A1ly (kép innen)

http://www.zsido.hu/raj-tamas-tanitasai/109-salamon-kiraly-uezenete

http://mek.oszk.hu/00100/00161/html/o/pred/chap001.html

Ez ilyen egyszerű.....

Egy kedves blogolvasómtól kaptam megtekintésre ajánlva az alábbi videót. Oly mértékben igaznak és aktuálisnak tarom, hogy megosztanám itt is mindenkivel....