Vajon miért van az, hogy a "jó"-ba mindig
valahogy belecsöppen egy kevéske keserűség, baj, bosszúság ? Meg tudná ezt valaki magyarázni ? Mert én nem tudom rá a választ.
Az úgy volt, hogy a (valószínű már csak maradék) meleg őszi napok egyikén
felmentünk a barátnőmmel (persze
autóval), a Tripammer fához. Körbesétáltunk, fotózgattam, élveztük a csendet, a jó levegőt,
elcsodálkoztunk, hogy a szaharai nyár után miképp éledezik az első kis esőtől
az erdő. Aztán haza akartunk indulni - de az autó nem akart.... Sajnos égve felejtettem
a lámpákat és lemerült az aksi...
Ott álltunk az erdőszélen, két béna öregasszony, egy
lerohadt akkuval...
S akkor jött az angyal... egy kedves fiatal apuka képében,
aki valamiért épp ide hozta sétálni
kislányát… Őt kértem meg, hogy segítsen kitolni az autót a lejtősebb
útra, ott talán majd begurulok. Mire ő
előkapta az akkutöltőt (vagy nem tudom mi a neve…) rákapcsolta a saját akkujára
és seperc alatt adott annyi áramot (vagy mit), hogy el tudtam indulni az
autóval. Kissé körbeautóztam kedvenc mecseki utamon, legalább (sajnos) láttam a
nyáron kiégett borzalmas fákat is – ugyanis érdekes módon a Tripammer fánál
ill. később máshol is láttam, hogy a Mecsek északi oldalán annyira nem
vészes a helyzet, mint a délin. Mindjárt
mutatom a fotókat…
Azért ma este azt hiszem külön imát fogok mondani az
őrangyalomnak – és van egy olyan érzésem, hogy nem fogok én annyit mászkálni már
az erdőbe (se gyalog, se autóval)….
Pedig…pedig milyen jó volt….
A délután készült fotókból itt van néhány:
A tömény borzalom képei:
Tényleg mintha tűzvész pusztított volna itt - pedig "csak" nyár volt....