Köszönet mindenért....

Nem értem, néha annyira nem értem a dolgokat…. Az életet. Saját magamat…

Egy ideje  - írtam is – látom, hogy nem sokan „kattannak rám” – és ez elég mélyen elgondolkodtatott, van-e értelme, kell-e nekem blogolni ? Ráadásul minden nap ?  Nem írtam pár napig. És akkor hirtelen kapok telefont, érdeklődő E-mailt, kapok könnyekig megható levelet, amiben azt olvasom, mégis csak vannak, akik hiányolnak…Köszönöm mindenkinek ezerszer – hiszen ezért is került be tegnap Domján Edit dala….

Nem tagadom, persze, hogy jólesik, de azért nem megy ki a fejemből a kínzó gondolat, hogy elrobog mellettem az élet. Hogy bármennyire igyekszem, nem tudok már lépést tartani, hogy a véleményem nem egyezik a többségével, hogy gyakrabban látom meg a negatív dolgokat, mint a pozitívat ! És ez valahogy nem az akaratomon múlik, tőlem függetlenül, de velem történik. Pedig azért igyekszem. Minden nap küzdelmet folytatok magammal és minden nap eddig sikerült is meggyőzni magam, hogy érdemes élni. Érdemes ?  Nem. Kell. És e két szó között óriási a különbség. Élni kell, mert a meghalás nem akarás kérdése (többnyire).

Sokirányú töprengéseim során már arra is gondoltam, talán az a gond, hogy életemben először találkozom a kudarccal, azzal, hogy bizonyos dolgokkal nem bírok megküzdeni, nem értem, nem látom meg, rosszul értelmezem – bár ez ugyanakkor azt is jelenti, hogy eddig nem volt semmi különösebb baj… Hát akkor meg mit panaszkodom ? 65 évet éltem úgy, hogy egész elfogadhatónak találtam a velem történteket (néhány kivétellel) – a hátralévőben meg tán jobb lenne csendben szemlélődni csak.

Hát majd próbálkozom, de hogy mekkora sikerrel, még magam sem tudom.