A napokban egyik sétám során, szembejött velem egy hatalmasra nőtt tuja. Valahogy felvillant az agyamban a gyerekkorom tujája, no meg az egész kert, no meg sok minden...
Micsoda csodás gyerekkorom volt ! Mint a fára mászó kis majmok, gyakran játszottunk, bújtunk ott... Bár nekünk nem volt a kertben a fára épített „bungalónk” de a nagyobb fákat viszonylag kicsi korunkról fogva megmásztuk. A mai napig örömmel gondolok vissza erre.
Igenis sikerélmény volt, meg öröm, és büszkeség, mert kellett ügyesség és bátorság ahhoz, hogy felkapaszkodjunk a hatalmas fák ágai közé…
A kapu mellett a legelsők a fenyők voltak. Az egyiknek az alsó ágai le voltak vágva, arra nem lehetett felkapaszkodni, de a másikat számtalanszor megmásztuk, dacára, hogy a mászások után muszáj volt lebenzinezni a kezünket, annyira ragacsos lett a gyantától. Ez volt az a fenyő (emlékeim szerint mintha ezt írtam volna már valahol….) aminek egyszer karácsony előtt levágták a tetejét. Nagyapám pedig egy oldalág felhajtásával új „csúcsot” ügyeskedett neki. Azóta is csodálom azt, aki egy kutyás házba be mert éjjel lopózni (igaz, lent a kerítésnél volt a fenyő, a kutya meg fent a háznál az óljában) – felmászott, lefűrészelte, (nyilván) ledobta, majd továbbállt a zsákmánnyal. Nem volt félős ember.
A kerítés közelében volt egy meggyfa, azt mondták rá „spanyol meggy” – hogy valóban az volt-e nem tudom. De mindig igen sok és szép nagy szemű termése volt.
Ez alatt vágták le mindig a disznót…emiatt aztán valahogy nem kedveltem – habár szegény fa nem tehetett erről a kiválasztott szerepéről.
Aztán kicsit feljebb volt egy óriási búzakörte-fa. Hatalmas, vastag, kényelmes ágakkal, mint fotelba, úgy lehetett az elágazókba beleülni. Amikor érett ez a körte – amit a mai napig nagyon szeretek, mert bár aprócska, de nagyon jóízű, - ráálltunk az egyik alsóbb ágra, kicsit ugráltunk rajta aztán máris lehetett lemászni és összeszedni ami lepotyogott.
Majd a kajszi következett. Nagyon szerettem tavasszal, amikor tömve volt illatos virággal….aztán nagyon haragudtam rá, amikor végülis egy szem kajszi se termett rajta. Én nem tudom, a kajszi miért ilyen, de talán a virágzás idejével, a beporzással kapcsolatos ez a dolog. Egyik évben majd leszakadtak az ágai, annyi volt rajta, aztán más években meg semmi. Erre a fára egyébként nem másztunk fel soha, azt hiszem, olyanok voltak az ágai, hogy nem is lehetett….
Majd a ringló következett. Olyan ringlót, mint ami ezen termett, én mostanában nem is látok – kerek volt, zöld és amikor megérett, s beleharaptunk, mézédes lé lecsordult a szánk szélén. Ehhez is fűződik egy sztori: hintázás, ugrálás közben letörtük az egyik vastagabb alsó ágát. Nagyon féltünk öregapám büntetésétől ezért az ágat valahová eldugtuk, aztán a friss törés-felületet sárral bekentük, hogy ne legyen annyira feltűnő. Csak két buta kisgyerek gondolhatja, hogy ezt egy felnőtt nem veszi észre. Észrevették. Kaptunk is érte…
Az út másik oldalán volt a télikörte fa. Erre se másztunk, de két dolog miatt nagyon szerettem: egyrészt a legcsodásabb szín-kavalkádot produkálta az őszi leveleivel. Rengeteget préseltem le belőle és csináltam ilyen-olyan díszeket a levelekből. A másik ok maga a termése. Még zölden, kemény állapotban szedték le, felvitték a kamrába, s télen, amikor beért, besárgult és szaftos, csodás, illatos gyümölcs lett belőle.
A ház előtt a hatalmas tuja állt, dupla törzsű – de igazán nem volt alkalmas a mászásra, részben mert az ágai nem vízszintesen, hanem inkább függőlegesen, a törzzsel párhuzamosan álltak, másrészt kellemetlenül szúrós volt a törzsén a kérge. Ide elbújni volt jó, öcsém itt ijesztett rám egyszer, amikor a szomszédban voltunk Belfegort nézni - amikor nekünk még nem volt tévénk.
(Mellesleg csak úgy elgondolom, mi lenne, ha egy mai fiatal visszarepülne egy picit a hatvanas évek elejére ? Az utcában talán egyedül a D. néniéknek volt tévéjük. Este a főműsort székről, sámliról, ülve-állva többen néztük…És szerintem ámulattal…Hej, de más világ volt.)
Volt még az u.n. „fölső udvaron” egy óriási birsalma fa is. Ez is „kétszer szerettem” – tavasszal gyönyörű halvány-rózsaszín és illatos virágai voltak, őszre meg beértek az óriási szőrös birsalmák, amiből csodálatos birs-sajtot, meg még csodálatosabb birs befőttet csinált a nagymamám.
Csúnya dolog lenne, ha nem említeném meg a hegyoldalban, meg lentebb, a kerítésben „csak úgy magától” növő szilvafákat. Ezek ugyan famászás szempontjából érdektelenek voltak, node szilvalekvár főzéskor !!! Akkor aztán volt értékük ! Hatalmas üstben keverték-kavarták egy álló napig a lekvárt, aztán cserépköcsögbe téve akár 1-2 évig is elállt volna a sűrű csodás massza – már ha nem ettük volna meg előbb….
Utoljára hagytam az igazi kedvencemet a hatalmas diófát. Olyan hatalmas volt, hogy beárnyékolta a ház előtti nagy udvart. Ketten alig értük át a törzsét. Nyáron a konyhából kivittük az asztalt és ott, alatta ebédeltünk.
De jó is volt, amikor még sokan - heten - ültük körül az asztalt…
Ezen a diófán számtalan boldog órát töltöttem, nem tudom megmagyarázni, miért épp ez volt a kedvencem a sok felsorolt közül. Ha most elgondolkodom ezen, talán azt mondanám, valamiféle nyugalom, biztonság áradt ebből a fából. Valami, amit soha máshol, máskor nem éreztem…Sok évtized múltával is jó visszagondolni rá. Szívesen ücsörögnék ott most is egy csillagfényes nyári éjszakán….
Ha eddig nem derült volna ki, mondom: a Paradicsomban töltöttem a gyerekkoromat.
Képek:
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése