Annyira szeretem, amikor valami kedvemnek, szívemnek való/tetsző dolgot fedezek fel...mint most ezt a Tóth Árpád verset. Esküszöm nem ismertem, pedig azért volt párszor TÁ verseskötet a kezemben...(vagy elfelejtettem volna???) Mindegy, megörökítem itt, mert épp ma (ez is milyen véletlen) néztem a Dohánygyárnál a gesztenyefa sort, alatta elautózva: telistele van virágokkal. És az jutott eszembe, hogy hiszen "most" hajolgattak ott a gesztenyét szedegetők...és már újra virágzik....
Az idő mint a szélvihar...átszáguld fölöttünk....néha észre sem vesszük.
GESZTENYEFA PAGODA
Mint halk csapatban szürke nyest,
A hegyre kúszik már az est,
S a bokrok alján meglapul:
Itt-ott egy-egy halk fény kigyúl,
S a vak bozóton átremeg:
Lámpák vagy bús állatszemek?
Kék fák közé most jer velem,
Hol minden árny és rejtelem,
És minden mély törzs mély csoda,
Nézd! gesztenyefa-pagoda!
Lombja mélyén egész sereg
Zeg-zug, mint száz szentély-üreg,
S bent apró virágoszlopok
Halvány ivor-szine lobog.
Üljünk le itt e szent helyen,
Öledbe hadd tegyem fejem;
Agyamban alszik gond, szitok,
Most áhitatot áhitok,
Szárnyat, röpítőt és puhát,
Levetni a bús test-csuhát,
Nehéz szivem elejteni,
A fájó Én-t felejteni.
Így-így! tedd főmre most szelíd,
Halk Veronika-kezeid,
Ne bánd, hogy szól már a kuvik,
S hogy már a hold is elbuvik,
Csak ringass, lágyan, csöndesen,
Míg jő majd halkan, könnyesen
Az ébredés, mint bús, csodás,
Furcsa, ámult feltámadás...
(Tóth Árpád)
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése