Bementünk tegnap a kórházba meglátogatni a két balesetest.
Este aztán volt min elgondolkodnom megint. Hogy ne mondjam, intenzívebben volt miért hálát is adnom a Mennybélinek.
Mert a baj, mint derült égből a villámcsapás – váratlanul jön.
A két /mint azt tegnap már írtam nem fiatal, hanem ötven fölötti férfi, mellesleg testvérek/ este fél9-kor hazafelé mentek. A lakásuktól 3 percre voltak már, amikor elindultak át, a zebrán. Gyalog. És a motoros fiatalember, aki épp véletlenül arra járt, úgy ütötte el mindkettőt, hogy hátralévő életük már soha nem lesz olyan, mint az eddigi volt.
Egyikük szilánkos alsólábszár törést szenvedett, több órás műtéttel próbálták összerakni a csontjait. Szerintetek lesz ez valaha is tökéletes ? Mert szerintem ha nagyszerűen gyógyul, „régi” már akkor sem lesz.
A másikuk vádlijából kétökölnyi darabot szakított ki az ütközés, mire összevarrták, rengeteg vért is veszített, meg hát azért el lehet képzelni, milyen is egy efféle sérülés. Maga az operáló orvos se tudta biztonsággal ígérni, hogy „visszanő” az a húsdarab oda. „Mellesleg” ehhez még bordatörések is járultak, s az egyik eltört borda felszakította a tüdőt, ahová levegő került /légmell/ - ennek gyógyulása se két napos téma.
Hát ennyit a motorosokról és a zebrán való közlekedés biztonságáról.
Meg arról, hogy az utcán járó ember igenis minden este mondjon köszönetet, hogy nem érte valami baj – mert a forróság, a rohanás, a figyelmetlenség – akármelyik, egy szempillantás alatt megváltoztathatja az ember életét.
Foto: http://www.fotocommunity.de/search?q=unfall&index=fotos&options=YToxOntzOjU6InN0YXJ0IjtzOjI6IjMyIjt9&pos=35&display=8355527
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése