Sehol se jó most nekem, de a legrosszabb itthon. Ezért határoztam el, hogy menni fogok, szinte mindegy, hogy hová /ámbár vannak elképzeléseim és vágyaim/. A lényeg, hogy menjek.
Igenám, de NINCS olyan Pécsről kivezető út, amit mi Lilivel együtt ne tettünk volna meg, így hát míg el nem hagyom a várost, /persze még sok más helyen is/ velem van és sokáig lesz is még.
Így hát ma „ketten mentünk” egy kedves, sétahelyünkre, mert itt az ideje a szederszüretnek.
Kicsit félve hagytam kint az autót – /lám a jobb kocsinak egy újabb „hátránya”, jobban féltem/ de hát a Magasságosra bíztam és elindultam azon az úton, amerre szedret szoktam szedni. Őszintén szólva, a fő helyem az a Gyükés, de oda egyelőre nincs erőm még kimenni.
Viszonylag korán indultam, reggel 9-kor, hogy még a tűző déli nap előtt végezzek. Nagy siettemben /de komolyan mondom mindig így járok, csak azt tudnám, miért, s hova sietek mindig/ szóval itthon maradt a napszemüveg is, meg a siltes sapka.
.
.
.
.
.
.
.
.
.
.
.
.
.
Az út elején, az árnyékban vadmenta nőtt, rajta lepke hintázott. Mivel tegnap volt egy kis eső, az erdei avar szaga beburkolt engem, mint valami puha takaró, sárga varádicsok, aranyvesszők, két katángok gyalogoltak mellettem.
.
.
.
.
.
.
.
.
.
.
.
.
.
.
.
.
Amikor elértem a szedres útszakaszt, láttam, járt már előttem valaki. Biztos nem csak a vaddisznó /bár tán az is/, mert a mélyebben ülő ágakról az illető lusta volt leszedni a szemeket. Odafelé menet az út bal oldalát szüreteltem. Az árnyékban nagy volt a harmat, vizes lett a cipőm. Figyeltem, hogy kikerüljem a fűvel jól álcázott gödröket, no meg a szederbokor közé bújt csalánt.
.
.
.
.
.
.
.
.
.
.
.
.
.
.
.
.
Végtelen csend volt, madárhang is csak alig-alig hallatszott. Valami halkan kaparászott egy fának tán az odvában, hallgatóztam, leskelődtem, de nem láttam a hang okozóját.
Olyan mélységes béke ült tájon, hogy szinte megkönnyebbült a lelkem, dacára, hogy számtalanszor mozdult bennem egy mélyen rögzült kérdés, hogy hol vannak a kutyák ? Hiszen ezen az úton mindig különösen figyeltünk rájuk, hiszen szívesen elkalandoztak a vadcsapásokon.
.
.
.
.
.
.
.
.
.
.
.
.
.
.
¾ óra alatt majdnem tele lett a „kaskám” – ami persze nem az, mert ugye a kaska az egy kicsi kosár, - szóval én egy 20 éve csak erre a célra használt öregecske alumínium fazekat használok, fülére kötve egy hajdanvolt nyári ruha derékpántja. Mert szedrezni tudni kell. Nylonzacskóval nem lehet, mert ez első öt percben a tüskékbe akadva szétszakad, vászonszatyor a fekete szedertől használhatatlanná válna, meg át is ázna, tehát a fémedény a jó. Láttam már, hogy tejeskannába szedett valaki szedret, az is jó megoldás. Én a kaskámat a bal karomra akasztom, ezzel a kezemmel fogom le a kiválasztott ágat, vagy fürtöt és jobb kézzel szedegettem a szemeket. Nem mindegy ám a technika, meg kell azt is tanulni. Gyakorlom én már pár éve, mégis volt, hogy kiborult a zsákmány, aztán milyen nehéz a földről egyenként felszedegetni….
.
.
.
.
.
.
.
.
.
.
.
.
.
.
.
.
.
Az árnyékban kicsit pihentem, s elgondolkodtam, hogy milyen jó is lenne most a sapka, hiszen visszafelé a nappal szemben megyek, majd jó leég a képem…Node… Node ott billegette magát mellettem néhány hatalmas illatos hunyor levél. Nosza, letéptem egyet és mint valami szalmakalapot, a fejemre illesztettem, csatjaimmal odatűzve. Pompás látvány voltam, csináltam is egy „önfotót” de nem teszem be, nehogy valaki annak láttán nevetőgörcsöt kapjon itt a gép előtt…. Szerencsére csak egy autóval találkoztam visszafelé menet, aztán különben is, kit érdekel ? Gondolják/mondják: találkoztunk egy bolond öregasszonnyal… Istenem, vagyunk többen…
11-kor már kint voltam az úton, autóm megvolt szerencsére.
Innen már nem érdekes a történet, hazajöttem, ebéd után megcsináltam a lekvárt, most a nagy paplan alatt pihen. Majd télen lesz ez csudijó. Nagyon szeretem pl. sült húshoz, összefut a nyál a számban, ha rágondolok egy szelet sültre, amin ott pompázik a kanálka mélylila szederdzsem, a nyár minden pompás ízével-illatával…De csak úgy nyalakodni is, „jutalomfalatként” szoktam magamat ilyesmivel megajándékozni, ha nagyon el vagyok valami miatt szontyolodva. Két éve nem tudtam már csinálni, a gyükési szedrek a forróságban kiszáradtak, most örülök, hogy újra kerül a polcomra ebből a pompás csemegéből pár üveg.
.
.
.
.
.
.
.
.
.
.
.
.
.
Az út elején, az árnyékban vadmenta nőtt, rajta lepke hintázott. Mivel tegnap volt egy kis eső, az erdei avar szaga beburkolt engem, mint valami puha takaró, sárga varádicsok, aranyvesszők, két katángok gyalogoltak mellettem.
.
.
.
.
.
.
.
.
.
.
.
.
.
.
.
.
Amikor elértem a szedres útszakaszt, láttam, járt már előttem valaki. Biztos nem csak a vaddisznó /bár tán az is/, mert a mélyebben ülő ágakról az illető lusta volt leszedni a szemeket. Odafelé menet az út bal oldalát szüreteltem. Az árnyékban nagy volt a harmat, vizes lett a cipőm. Figyeltem, hogy kikerüljem a fűvel jól álcázott gödröket, no meg a szederbokor közé bújt csalánt.
.
.
.
.
.
.
.
.
.
.
.
.
.
.
.
.
Végtelen csend volt, madárhang is csak alig-alig hallatszott. Valami halkan kaparászott egy fának tán az odvában, hallgatóztam, leskelődtem, de nem láttam a hang okozóját.
Olyan mélységes béke ült tájon, hogy szinte megkönnyebbült a lelkem, dacára, hogy számtalanszor mozdult bennem egy mélyen rögzült kérdés, hogy hol vannak a kutyák ? Hiszen ezen az úton mindig különösen figyeltünk rájuk, hiszen szívesen elkalandoztak a vadcsapásokon.
.
.
.
.
.
.
.
.
.
.
.
.
.
.
¾ óra alatt majdnem tele lett a „kaskám” – ami persze nem az, mert ugye a kaska az egy kicsi kosár, - szóval én egy 20 éve csak erre a célra használt öregecske alumínium fazekat használok, fülére kötve egy hajdanvolt nyári ruha derékpántja. Mert szedrezni tudni kell. Nylonzacskóval nem lehet, mert ez első öt percben a tüskékbe akadva szétszakad, vászonszatyor a fekete szedertől használhatatlanná válna, meg át is ázna, tehát a fémedény a jó. Láttam már, hogy tejeskannába szedett valaki szedret, az is jó megoldás. Én a kaskámat a bal karomra akasztom, ezzel a kezemmel fogom le a kiválasztott ágat, vagy fürtöt és jobb kézzel szedegettem a szemeket. Nem mindegy ám a technika, meg kell azt is tanulni. Gyakorlom én már pár éve, mégis volt, hogy kiborult a zsákmány, aztán milyen nehéz a földről egyenként felszedegetni….
.
.
.
.
.
.
.
.
.
.
.
.
.
.
.
.
.
Az árnyékban kicsit pihentem, s elgondolkodtam, hogy milyen jó is lenne most a sapka, hiszen visszafelé a nappal szemben megyek, majd jó leég a képem…Node… Node ott billegette magát mellettem néhány hatalmas illatos hunyor levél. Nosza, letéptem egyet és mint valami szalmakalapot, a fejemre illesztettem, csatjaimmal odatűzve. Pompás látvány voltam, csináltam is egy „önfotót” de nem teszem be, nehogy valaki annak láttán nevetőgörcsöt kapjon itt a gép előtt…. Szerencsére csak egy autóval találkoztam visszafelé menet, aztán különben is, kit érdekel ? Gondolják/mondják: találkoztunk egy bolond öregasszonnyal… Istenem, vagyunk többen…
11-kor már kint voltam az úton, autóm megvolt szerencsére.
Innen már nem érdekes a történet, hazajöttem, ebéd után megcsináltam a lekvárt, most a nagy paplan alatt pihen. Majd télen lesz ez csudijó. Nagyon szeretem pl. sült húshoz, összefut a nyál a számban, ha rágondolok egy szelet sültre, amin ott pompázik a kanálka mélylila szederdzsem, a nyár minden pompás ízével-illatával…De csak úgy nyalakodni is, „jutalomfalatként” szoktam magamat ilyesmivel megajándékozni, ha nagyon el vagyok valami miatt szontyolodva. Két éve nem tudtam már csinálni, a gyükési szedrek a forróságban kiszáradtak, most örülök, hogy újra kerül a polcomra ebből a pompás csemegéből pár üveg.
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése