Az én emlékeim....

Meditáltam pár napig...Közre kell-e adnom nekem ezeket a visszaemlékező gondolatokat ? (Érdekelnek-e valakit az én emlékeim ?  Hja, legfeljebb törlöm...)

Nos, legyen... Nem, én nem boldogító, örömteli gondolatokat fogok itt leírni.... Háború-végi gyerek vagyok, még a béke első napja előtt születtem, igaz, nem sokkal…Ám a háborút Édesanyám hasában vészelve át, és kisgyermek koromban a magukra maradt asszonyok /dédanyám-nagyanyám-anyám/ rém-meséit hallgatva, én csak a félelemre emlékszem 1956-ból.

Csodaszép volt 56 ősze. Az iskolában az udvarban tartották a tornaórát, és a szemközti épület ablakaiba kitett rádiók ordították a friss híreket, amit igazából nem is értettünk, csak a felnőttek szinte kézzel fogható félelme ragadt át ránk.

Aztán napokig nem mehettünk iskolába – de hogy ez mennyi idő volt pontosan, már nem emlékszem. Csak a torokszorító félelem, csak mindig az jön elő belőlem ha valaki kimondja: „Ötvenhatban…” A Mecsek-oldalban lakva, talán volt is okunk a félelemre....
 

Titokban és csendesen hallgattuk Szabad Európa rádió sustorgó, el-elhalkuló adásait…amiből én, mint kisgyerek semmit se értettem, csak azt, hogy ezt nem lenne szabad hallgatni. Akkor már emiatt is féltem. Miért csinálnak a felnőttek olyant, ami tilos ? Aztán emlékszem a suttogva és rémült arccal kiejtett mondatra: „A Széchenyi téren tankok állnak…”

Az első napokban egy-két este, ruhástól a konyhában, (= a földszinten) nyugágyban meg a csoda tudja miféle ideiglenes fekhelyeken aludtunk. (Emeletes volt a ház, talán valami belövéstől féltek a felnőttek…) Öcsémmel az un. fölső udvar fölötti „hegyen” a játékvárunkban, a hecsedlibokor tövében titokban élelmet gyűjtöttünk. Feltehetőleg a háborús mesékből az éhezés, az élelemhez jutás nehézségei fenyegető élményként éltek bennünk. Vittünk fel almát, babot, kockacukrot, meg a csoda tudja még mit. Kislábost.

És nagyon meg voltunk elégedve magunkkal, hogy milyen jó tartalékot gyűjtöttünk, amit majd „ínséges” időkben felkínálhatunk a felnőtteknek.
Egyedüli bánatunk volt, hogy gyufát nem tudtunk keríteni. Talán őrizték, mert az „kincs” volt akkor, nem tudom. 

Bár nem emlékszem, hogy repülőt láttam volna, mégis, valami miatt az én képzeletemben a háború és a bombázás az egy és ugyanaz volt, én még a ráadásul ettől is féltem.

Hát beszélhet nekem bárki, bármiféle 56-os élményéről, őszintén szólva az enyémek rettenetesek.
Soha, SOHA nem tudok jó szívvel arra az időre visszaemlékezni….

Ez feledhetetlen...

 

...mert ez volt a természetes.