Hosszú - lelkizős

Rendezgetem a gépemen fentlévő milliónyi anyagot. Ki kellene már dobni egy jó részét - de egyszerűen nincs szívem/akaratom/bátorságom hozzá... Magam se értem miért....Ráadásul bennem van egy fura érzés, hogy ezeket a dolgokat/szövegeket már egyszer leírtam, elmondtam és ha most újra közreadom, akkor csak ismétlem magam...5953 szöveget adtam már közre....Néha kifejezetten nehezemre esik a saját "keresztem" (blogom) cipelése, pedig hát senki sem kényszerít az írásra - önmagamon kívül...

Na sok a "lé"... Jöjjön a "töltelék". Az időnként szokásos gép-rendezés/selejtezés/törlés során az alábbi szöveget találtam - viszont sehol nem látom a blogban, sőt, mintha a neten se találnám - ami teljességgel érthetetlen, mert hogy nem én írtam, az biztos. Mindegy....
Ma "olyanom" van, hogy nincs kedvem másról írni, vagyis írni még csak tudnék - de  jobb, ha azt nem adom közre, ami most éppenséggel kikívánkozik belőlem. 
Ha hosszúnak látod, bele se kezdj. Én a gépemről "ide mentem" - aztán ha senki se olvassa az épp ugyanaz, mintha a gépemen fent hagytam volna....Tehát mára ez a "mese" jut:

Hogyan tanuljunk meg méltón kérni és méltón elfogadni?

Mert erről valahogy senki nem beszél. Pedig:
- Kérni nem egyenlő a gyengeséggel.
- Elfogadni nem egyenlő a tartozással.
- És egyik sem szégyen.

Az emberek beleőrülnek a megfelelésbe, a „megoldom egyedül”-játszmákba, miközben belül fuldokolnak. Elvárják, hogy a másik érezze, lássa, találja ki, ha szükségük van valamire. De ha nekik kínálnak valamit — szeretetet, segítséget, csak egy ölelést — akkor azonnal visszautasítják: „Jaj, nem kell, nehogy zavarjak, nehogy túl sok legyek, majd én.”

És közben szépen mindannyian kiszáradunk belül.
Merj kérni. Tiszta szívvel, őszintén.
Merj elfogadni. Méltósággal, hálával, bűntudat nélkül.
Mert a kapcsolódás ezen múlik. És a világ nem szeretethiányos lenne, ha mindannyian gyakorolnánk.

„Az ember betegségei nem a testben kezdődnek.”
Az emberek elfelejtették, hogyan kérjenek és hogyan fogadjanak el.
Elfelejtettek kapcsolódni. Önmagukhoz. Egymáshoz. Az élethez.
És ez a felejtés… ez teszi őket, minket beteggé.

A pszicho–neuro–immunológia szinte könyörög, hogy vegyük már észre: a gondolataink, az érzelmeink, a kimondatlan szorongásaink szálanként fonják be a testünket. Egy elfojtott félelemből gyulladás lesz. Egy kimondatlan fájdalomból allergia. Egy örökös önostorozásból hormonprobléma. Állandó önvédelemből, a test „páncélt” épít, hogy megvédje magát a külvilág fájdalmaitól, megalázottságától, csalódásaitól,"mereven tartom magam, hogy elbírjam a világ súlyát" Bechterew-kór (ankylosing spondylitis)

A funkcionális táplálkozás pedig ugyanilyen hangosan szól: nem csak azért fáradsz el, mert sokat dolgozol. Hanem mert évek óta nem táplálod magad valóban. Sem testileg, sem lelkileg.
Látnotok kellene, mennyire törékenyek az emberek belül.
És látnotok kellene, mennyire gyönyörűek lennétek, ha végre elhinnétek, hogy nem egyedül kell végigvinni ezt az egészet.
Nem a tested árul el.
Te felejtesz el kapcsolódni hozzá. És magadhoz.

Ébredjetek fel, emberek! Nem elég kalciumot szedni, ha közben minden egyes nap meggyengíted magad belül.
Nem elég gluténmentes kenyeret enni, ha közben minden harapásnál gyűlölöd magad, ahogy vagy.
Nem elég hormonpótlást kérni, ha közben minden reggel egy belső viharban ébredsz.
Tisztelni kell az életet.
A saját testedet. A másik emberét. A szívedet.
És tanulni kérni. Tanulni elfogadni.

Ha egy mondatot kéne a homlokotokra írnom ma, ez lenne:
A tested csak azt próbálja elmondani, amit a szíved régóta kiált, de te nem hallgattad meg.
Ha érzed, hogy neked is szól ez az üzenet — állj meg. Vedd észre magad. És tedd fel a kérdést:
Mit kérek most? És kinek engedem meg, hogy segítsen?
Mert a gyógyulás mindig kapcsolódásból születik.
Először magadhoz.
Aztán a többiekhez.
És végül az egész élethez. Tanuljunk meg kérni. És elfogadni. És úgy élni, mintha tényleg egy csapat lennénk ezen a kőgolyón.

Kérni nem gyengeség. Hanem a legbátrabb mondat, amit mondhatsz: Segíts !
A kérés nem a hiányról szól, hanem a kapcsolódásról. Nem leszel kevesebb attól, hogy kéred. Épp ettől vagy ember. Amíg nem tanulsz meg kérni, mindig csak csendben várni fogsz — és azt hiszed, senki nem szeret.
Kérni annyi, mint kinyújtani a kezed. És bízni benne, hogy lesz valaki, aki megfogja.
A kérés a szeretet egyik nyelve. Ne félj beszélni rajta.

(Akár mondhatta volna fentieket a bölcs bagoly is.És igaza van.)