Egy szép, hangulatos vers

Kosztolányi Dezső: Mindegy

 

Nem volt a föld még soha ily csodás,  

a fák között mondhatlan suttogás,  

a fák fölött szalag, beszegve kancsal fénnyel, 

lilába lángoló naranccsal,  

az alkonyat csókot hajít a ködnek,  

és rózsaszín hullámokon fürödnek.  

Miféle ország, mondd, e gyermek-ország,  

miféle régen elsüllyedt mennyország?  

Jaj, minden oly szép, még a csúnya is,  

a fájdalom, a koldus gúnya is, jaj,

hadd mutassam e kis templomot,  

mely déli tűzben csöndesen lobog.  

Imádkozó lány, száján néma sóhaj,  

mint mélyen-alvó, ferde szemgolyóval,  

vakok meresztik égre szemüket, 

Isten felé fülel egy agg süket.  

Vagy nézd az estét, a kormos zavarba  

kis műhelyébe dolgozik a varga,  

csöpp láng előtt, szegényen és hiába,  

mint régi képen, ódon bibliája.  

Most az eső zuhog le feketén,  

most a sötétbe valami ragyog,  

mint bűvös négyszögön a mese-fény,  

fekete esőn arany-ablakok.  

Künn a vihar, elfáradt, lassu rívás,  

benn villanyfénynél őszi takarítás,  

a készülődés télre, az igéret, 

s az ámulattól szinte égig érek.  

A csillagok ma, mondd, miért nagyobbak,  

s mint a kisikált sárgaréz-edények  

a konyha délutánján, mért ragyognak?  

Mit akar tőlem ez a titkos élet?  

Ki nyújtja itt e tiszta kegyeket?  

Ki fényesít eget és hegyeket?  

Mily pantheizmus játszik egyre vélem,  

hogy századok emlékét visszaélem?  

Az Orion süvegje mért parázsló?  

Miért, hogy mindent lanyha pára mos?  

Ki tette ezt? Ki volt ez a varázsló?  

Miért csodálkozol, csodálatos?  

Szép életem, lobogj, lobogj tovább,  

cél nélkül, éjen és homályon át.  

Állj meg, te óra és dőlj össze, naptár,  

te rothadó gondoktól régi magtár. 

Ifjúságom zászlói úszva,

lassan röpüljetek az ünnepi magasban.

Felirat hozzáadása