Biscaya és Pula

 

James Last német zeneszerző. Nagyon szeretem a zenéjét és őt is kellemes, kedves embernek tartottam. Ha módom volt rá, megnéztem  műsorát, mindig megörültem, ha valahol felbukkant, valamelyik könnyűzenei műsorban. Hans Last néven született 1929 április 17-én Brémában,  2015. június 9-én halt meg Palm Beachben (Florida).

Több mint 100 millió lemezt adtak el a neve alatt. Műveit felsorolni is lehetetlen, csak néhány példa: Non Stop Dancing, Hammond A Go Go, Deutsche Vita, In Harmony... és jó néhány filmzenében is közreműködött mint például a "Maja a méhecske" című mese zenéjénél is.https://hu.wikipedia.org/wiki/James_Last

De egészen biztos vagyok benne hogy az alábbi számot is sokan ismerik - még ha nem is tudják, hogy ő volt a zene szerzője...

Ezt a számot hallgatva mindig előjönnek bizonyos úti-élményeim. Hadd meséljek kicsit róluk… No nem a Biscaya-i öbölben jártam Spanyolországban, hanem egy közelebbi öböl emlékét idézi fel ez a zene: Pulát és első randevúmat a tengerrel.

Valamikor a nyolcvanas években, egy szeptember elején, pár kellemes napot  töltöttem ott. (Később is voltam ott, de most az elsőről mesélnék.) Rijekánál értünk le a tengerhez, máig előttem van a kép: magas hegyek „V” betűjének szárai közül bukkant elő először a tenger. Megálltunk. Úgy meghatódtam… Hát mégis csak az első találkozás volt… 

Aztán Abbázia (Opatija) …mennyit hallottam Nagyszüleim meséjéből – függetlenül attól, hogy ők sosem jártak itt, mégis valami miatt a kiváltságosok (gazdagok) nyaralóhelyeként élt bennem. (Az is.) Itt lazítottunk kicsit, sétáltunk egy órácskát. Hát igen, …állapítottam meg, azért el tudnék itt éldegélni…

Aztán az Učka alagút. Életem első ilyen hosszú alagútja… Amikor lefelé mentünk, az Isztria keleti oldalán kanyarogtunk, visszafelé a nyugati parton jöttünk. Jó ötlet volt – mindenkinek ajánlom, ha erre lehetősége adódik. Helyeként félelmetesen a meredély szélén megy az út, viszont a kilátás kárpótolja az embert a kiállt félelmekért. No, szóval leértünk Pulába.

Az első fél órában belopta magát ez a város a szívembe. /Póla – mondta Nagyapám, tényleg így is hívják/ Lélegzetállító az aréna, nem csodálkozom, hogy az olaszok el akarták lopni a második világháború idején és Olaszországba akarták áttelepíteni, hiszen nagyobb, mint a római Colosseum! Több római korból maradt hatalmas díszkapu is látható, nekem mégis egy viszonylag félreeső helyen megmaradt, régi római villa mozaikpadlója lett a kedvencem. Valahogy rögtön „beleláttam” azt a hajdanvolt életet a romok között…

http://www.horvatorszaginfo.hu/pics/kis-kepek/hd_pula-latnivalo-amfiteatrum.jpg

http://www.putovnica.net/odredista/hrvatska/pula/sto-posjetiti-znamenitosti-u-puli/mozaik-kaznjavanja-dirke

A szállásunk a hajdani cs.és kir. hadikikötőben volt, vagy legalábbis azt hiszem, itt lehetett a kikötő, mert régi, a sziklába vájt hatalmas „bunker-féleség”-ben volt a kemping recepciója meg az étterem is. Kis faházak sorakoztak egy fenyő- és ciprus erdőben. Nagyon sokat jelentenek az életemben az illatok – ezt talán már írtam valahol…. Szóval az a csodás fenyő és cipruserdő-illat, amit ott éreztem, a mai napig mélyen bennem él. Csak el kell mennem egy tujasor mellett, be se kell hunynom a szemem, azonnal Pula „ugrik be” nekem.

http://soltravel.hu/kepek/utak/normal/Strand-Pula.jpg

Na, - ha nehezen is, de azért eljutok oda, amiért ezt a visszaemlékezést írni kezdtem. Miután kicsomagoltunk, lementünk a partra. Hát hogy is mondjam…??? Lélegzetelállító volt /számomra/. Meredek sziklafalak szakadtak le a vízig, épp csak egy út szélességnyi lejárattal. Viszonylag kicsi öböl, és sziklák meg víz és sziklák meg víz.

A víz mélykék volt akkor, aztán persze megtapasztaltam a kék másik ezerféle árnyalatát is, hajnalban, napnyugtakor és viharban. Ha valami, akkor a tenger színeváltozása is élénken él bennem a mai napig…

És akkor itt, /már késő délután volt/ jött velünk szembe egy bombajó, kisportolt alakú, napbarnított bőrű fickó, vállán egy hatalmas rádióval, s ebből bömbölt a Biscaya…. 

Hát lehet, szabad ezt elfelejteni ? Még csak annyit, hogy a vízzel nem tudtam sem akkor, sem később megbarátkozni, de nagyon élveztem a délutánonkénti rák-etetést. Én teljesen félrevonultam a tömegtől, egy pompás kis mini-öbölben telepedtem le, könyveimmel. (A fotón is láthatók a sziklák, melyek mögé/közé elbújtam.) A víz ott épp csak tenyérnyi volt, elég ahhoz, hogy lelocsoljam magam, ha nagyon melegem van. Vittem nápolyit első nap, belehullott a morzsa a vízbe, és erre jöttek elő a rákok. Másnap már céltudatosan vittem nekik enni, s egész idő alatt társaim maradtak.

Megéltünk egy másik alkalommal ebben az öbölben egy félelmetes eseményt/látványt. Annyi volt a medúza, hogy gumiruhába bújt „halászok” álltak a vízben és merítőhálóval merték hatalmas hordókba az állatokat. Na, akkor aztán senki se ment napokig a vízbe…

Vagy az óriás klobukok… Ezek is medúzák, de narancsos sárgásak, s néha kiúsznak a parthoz közel. Hülye gyerekek vödörrel kifogtak párat és kisebb szikla-medencékbe tették, ahonnan persze az állatok nem tudtak volna a tengerbe sose visszamenni, és kínok között pusztultak volna el… Na, este én a szemetesvödörrel lementem a partra és visszameregettem ezeket a kocsonyás óriásokat őselemükbe…

Nos, legyen elég ennyi… Szép volt….Ez is... Köszönet érte a Teremtőnek, hogy megadta nekem a lehetőséget…