Mac'őrültek ? Nem.. Ez Magyarország 2010.márciusában.

Semmi kedvem hosszú kommentárt fűzni az alábbi két képhez.Nevethetnék, de inkább dühöngök.
Véleményalkotás előtt gondolj arra, hogy egy levélre ma  75.- Ft-os bélyeg kell.
Felhívtam őket telefonon, megkérdeztem, hogy ez rossz vicc, vagy tényleg azt akarják, fizessem be a 11+4 Ft-ot? Az ügyintéző halálosan megbántott hangon közölte,  ez komoly és szíveskedjek befizetni.
Hát be fogom, de  azt már nem bírtam ki, hogy legalább a blogolvasóimat ne tájékoztassam arról, hogy miféle észkombájnokkal vagyunk körülvéve...és hogy mi mindenre van energia ma ebben az országban. Pedig jobb lenne, ha az energiájukat másra fordítanék,  mert lassan már a kenyeremet nem tudom a lángján megsütni.

A baj engem mindig megtalál…

Százszor fogadtam meg, hogy becsukom a szemem/fülem/szám, s mint a mondabeli kismajmok nem látok/hallok/beszélek semmit, vakon/süketen/némán fogok elmenni az „Élet dolgai” mellett. De valahogy nem csinálom én ezt elég ügyesen… Kicsike rés mindig marad, s a bajok ezen a csepp hasadékon utat találnak, a szemembe, a szívembe, a fejembe…
Ugye, nem volt olyan régen az a bizonyos kutya eset, amikoris itt állt a kapunk előtt az a kedves kutya, akit elvitettem a menhelyre. Volt miatta pár forgolódós éjszakám, ma is keserű a szám íze, ha rágondolok. Kétszer is érdeklődtem, senki nem ment érte. Nem tudom, él-e még…
Épp emiatt erősen megfogadtam (?!), hogy kutyákkal a jövőben nem kezdek. (Persze mondtam ez én már gyerekekre meg öregekre is…)

Aztán tessék. „Szembejön” velem a probléma, s itt állok (ülök) tehetetlenül, tanácstalanul.
A közelemben – akár ki is írhatom – a Halász utca 5-ben (állítólag) lakik valaki. Nyomát még nem láttam. „Udvarában” él egy kutya. Régóta ismerem, még amikor Lilivel sétáltunk arra, abból az időből. Akkor is felugrott és kért a kerítés fölött egy kis simogatást. Akkoriban el voltam foglalva én Lilivel, eszembe nem jutott  belesni, megnézni, hogy milyen körülmények uralkodnak odabent.
Mióta kiskutyám elment, a válogatós macskák által meghagyott falatokat sajnálom a kukába dobni, eleinte kitettem a ház elé – az erre járó kutyák örömére - de aztán amikor egy alkalommal a Halász utcai ház előtt elhaladva, az ottani kutyát a kerítésen keresztül etető hölggyel szóba elegyedtem, megtudtam, hogy ennek a szerencsétlen állatnak valami gazfickó a gazdája. Elképesztő körülmények között tartja, s nem gondoskodik róla. A szomszédok dobnak be többnyire a kutyának ennivalót, a kerítés alatt egy lapos tálkában dugtak be hozzá ivóvizet.

Ma terepszemlét tartottam.
Tulajdonképpen már az utca maga is bosszankodásra ingerel. Évek óta áll ott egy önkormányzati ház. Már csak egy cigány család lakik benne, de ők olyan masszívan begyökereztek, hogy úgy látszik nincs az a hatalom, ami ki tudná őket onnan rakni. Nem, nem az utcára, mondjuk valami másik tanácsi (jó, tudom ! önkormányzati) lakásba. Körülötte már vadonatúj házak állnak, de ez még ott szégyenkezik, rendületlenül. Mellesleg nem egyedi eset, a mi utcánkban is azért sikerült kurtára-furcsára-csonkára a Csillag lakótelep, mert EGYETLEN házból a cigányokat NEM tudta az önkormányzat elköltöztetni, mert akármit ajánlott fel, nekik semmi nem volt jó. Így hát a lakótelep szélén egy bűzös, mocskos, lelakott ház áll, lehetetlenné téve, hogy az új telep két oldalról megközelíthető legyen, vagy hogy ide még egy új ház felépülhessen.
Hát ki az úr itt ebben a városban, ha szabad kérdeznem ???? Az önkormányzat sír, mint az a bizonyos, ugyanakkor a környékünkön több üres telke van, amit nyugodtan értékesíthetne. Pl. ezt a hatalmas telket is, amin ez a roma-rom áll. Vagy ennyire be vannak ijedve a vezetőink ?
Áh hagyjam…(Ez a sztori is megért volna egy külön postot…)
Ja, csak még annyit, hogy ez ám a világhírű „Zsolnay negyed” és nem a város valami mocskos peremkerülete !!!

Szóval a kutya.
Felmerészkedtem a kerítésre, ott készültek ezek a fotók.

Most mondjátok meg, mit tegyek ? Egyszerűen fogalmam sincs. Ugyanis jelenleg úgy tűnik, a szomszédok (na meg én) ellátjuk valahogy élelemmel a szerencsétlen állatot. Hogy lassan már nem lesz kutyakaka-mentes hely, ahová ez a nyomorult lefekhet – azon nem fogunk tudni kívülről segíteni. No de, ha szólok az állatmenhelyeseknek és valami módon elvitetem a kutyát, akkor mi van ? Mi lesz a menhelyen a sorsa ? Hiszen csak az ostoba ember hiszi azt, hogy a menhely jó a kutyáknak és mindegyik gazdára talál ott. Nem, nem úgy van az ! Állandóan szelektálnak, hiszen képtelenség is ennyi állatot etetni, és még jó, ha elrekkentik őket a föld alá, de sokszor az a szörnyűséges gondolat merül fel bennem, hogy egyiket feletetik a másikkal. Szörnyű ez ugye, így leírva – mégse lehetetlen.
BIZTOS vannak jobb menhelyek is, de ez, ami itt a környékünkön van, annyira túlzsúfolt, hogy nem is tudom, mit lehetne tenni az ott nyomorgó állatokkal ? Hát őt is ide vitessem ???
Szóval itt állok a dilemma közepén, és nem tudok/akarok dönteni.
Azt fogom ma este kérni a Teremtőtől, engedje már meg egyszer, hogy tudjak/merjek közömbös lenni. Hogy ne vegyem fel a terhet, amit nem bírok elvinni.
Ritkán kérek.
Remélem ezt megkapom.

Csak a szemét, csak azt tudnám feledni....

Az én titkos kertem

F. H. Burnett: A titkos kert egyik kedvenc olvasmányom – filmen is láttam…. Még pénteken délelőtt a városban sétálva, hirtelen ez a könyvcím bukkant fel az agyamban, ugyanis megnyílt szemeim előtt egy, a városomnak eddig még sosem látott belső udvara. Ugyan nem látványosságként üzemel, hanem parkolóként – s csak reménykedni tudok, hogy idővel nem egy emeletes palotát építenek erre a foghíjtelekre. ( Áh, legyek őszinte, NEM reménykedem, biztos vagyok benne, hogy épül ide valami ocsmányság, kellő indoklással….)Pedig milyen csodálatos lenne, ha valami romantikus, hangulatos kicsi parkká alakítanák át, ahol a padon ülve el lehetne merengeni a falak meséin. Merthogy engem azonnal megszólítottak – csak nem volt időm/lehetőségem beszédbe elegyedni velük….
Mély lélegzetet véve, határozott léptekkel haladtam el a marcona parkoló-őrök között, és fotóztam. Megkérdezték: Segíthetünk valamiben ? Mondtam: Köszönöm, nem, és kezdtem kattintgatni a géppel. (Később jutott eszembe, hogy bájmosollyal mondhattam volna azt is „Wie bitte?” – hihették volna rólam, hogy jöttem PEK nézőbe. Így csak egy kíváncsi-fáncsi öregasszony voltam….No, most már mindegy…)Ilyen képeket láttam:

Most ide bemásolva a képeimet, úgy érzem, nem vagyok igazán jó fotós, mert közel sem biztos, hogy a helyszín hangulatát vissza tudják adni a képeim…. Zavaró a sok autó – viszont ezek nélkül ugye semmiképp nem tudtam volna a képeimet ellőni, hiszen ott álltak a falak előtt. Az is lehet, hogy azok a kesze-kusza, ilyen-olyan romos, öreg házfalak és régi kerítések egy idegennek semmit nem mondanak, s csak az én szívemet fogták meg – de nagyon. Olyan volt ez a 10-15 perc, mint amikor az ember bekukucskál valami titkos/tiltott helyre, s ott mindent érdekesnek vagy/és gyönyörűnek talál. Pl. felbukkant, s elmerült bennem egy gondolat : „Hát ez volt az ősrégi Pécs városának déli fala ?!” Az északi ugye az Aradi vértanúk útja vonalában látszik, a nyugati az Ágoston tér környékén – Istenem, milyen aprócska kis település volt ez ! Mégis kellett a töröknek ! És hová, mivé fejlődött…
Nos, én megörökítettem az „utókornak” – hogy ilyen is van/volt Pécsett 2011.márciusában.
(Mondják rokonaim, már vagy egy éve nyitva van – ez azt jelenti, egy éve nem jártam arra ?!)

Bentről így látszik a postapalota...

Tudósítás egy másik képkiállításról

Február végén nyílt a Parti Galériában Miroslav Jovančič szabadkai festőművész Zenével jöttem című kiállítása. Jovančič a szabadkai művészélet ismert alakja, az elmúlt valamivel több, mint másfél évtizedben módszeresen és következetesen építette képzőművészeti opusát, mégpedig igen sajátos módon, mert festészete szorosan kötődik a zenéhez, ugyanakkor az irodalomhoz is. Nem párhuzamos kötődésekről van szó, hiszen egy olyan sajátos világot alakított ki, amelyben együtt és nem egymás mellett él képzőművészet, zene és irodalom. Ez a művészeti ágak közötti áthallás, ez a kulturális információkban bővelkedő alkotói kifejezésmód teszi izgalmassá és egyedivé Miroslav Jovančič művészetét.
Hogy tárlata címét (Zenével jöttem) alátámassza, zenekarával, a Cadabrával fel is lép Pécsett a Művészetek és Irodalom Házában. (http://www.pecsistop.hu/  )

Elmentem én is megnézni, ezeket a különös képeket. A galéria mini-termében találhatók a kiáltó-színű, különös alkotások, nem sok, de a színek megfogják az ember szemét.
Itt látható néhány kép: http://ilovepecs.hu/neztart?tartID=1606
Nekem ez lett a kedvencem: (tekintve, hogy kutyás kép nem volt....)

Tudósítás a Zsolnay festmények kiállításáról

Tegnap végre eljutottam a Pécsi Galériába, a Zsolnay képek kiállítására. (Nyugdíjasoknak ingyenes a belépés !) Örülök, hogy elmentem, mert ezeket a képeket nagy valószínűséggel így együtt, még egyszer nem fogom tudni majd megnézni, hiszen ez egy alkalmi kiállítás, melyen látható képek a család tagjainak, illetve különböző műgyűjtők, múzeumok tulajdonában vannak. A bejárat mellett egy hatalmas plakáton a Zsolnay-Mattyasovszky-Sikorsky családfa látható – szenzációsnak tartom, hogy a megnyitón jelenlévő résztvevők (családtagok) kézzel, filctollal belejavítottak a helytelen adatokat tartalmazó táblázatba. : -) Szokásos szövegem: sajnálatos, hogy a fényképezőm nem alkalmas ilyesféle beltéri fotók készítésére, de azért készítetem néhány képet.

Két prortré

A pécsi Zsolnay család különlegességét tagjainak sokoldalúsága adta. Az iparos család igazi képzőművészeti értékeket hozott létre, nemcsak a tájképek, festmények, hanem az iparművészeti dokumentáció terén is, hiszen az ipari minták, épületkerámiák előzményeit jelenítették meg akvarelljeiken, fotóikon.
Művészi értékében talán Mattyasovszky-Zsolnay László alkotásai kívánkoznak az első helyre. Őt a XX. század elején a legnevesebb festők között emlegették, a francia impresszionisták stílusában alkotta műveit, közös kiállításon szerepelt Csókkal, Vasza-ryval, Fényessel, Rudnaival a velencei biennálén. 1928-ban a tervei alapján állították össze a Zsolnay-gyári múzeumot.

Két gyönyörű őszirózsás kép - az itt láthatók messze nem közelítik meg az eredetieket !

A művészcsaládból két hölgyet is célszerű kiemelni. Zsolnay Vilmos lánya, Júlia tervei alapján születtek meg a jellegzetes „Zsolnay-motívumok”. Gyári műtermében viszont több mint 300 képet festett, elsősorban akadémista stílusban. Unokája, Zsolnay Lívia pedig kisplasztikáival és szoborterveivel, akvarelljeivel és olajképeivel alkotott emlékezeteset.
Zsolnay Gyula a XIX. század végén szobrászművészként tevékenykedett a gyárban. Bécsben zeneszerzők mellszobrait tervezte, és az 1903-as Saint Louis-i Világkiállításon aratott sikere révén vált befutott amerikai művésszé. Olyannyira, hogy ma is több mint 200 szobra áll a tengerentúlon. Zsolnay Vilmosnak, Sikorsky Zsolnay Miklósnak és Sikorsky Tádénak pedig a gyári nagyüzem fénykorában is jutott rá ideje és energiája, hogy kipróbálják magukat a képzőművészet területén. (bama.hu)

A bal oldali  tökéletesebb, mint egy fotó, a jobb oldali az "öreg" Zsolnay festménye

Itt olvashatsz még a családról: http://hu.wikipedia.org/wiki/Zsolnay_csal%C3%A1d 

Nem én lennék, ha a végére nem biggyeszteném ide ezt a képet:

Érthetetlen számomra, hogy egy ilyen pitiáner munkát, egy ilyen kis javítást miért nem végeznek el azonnal, amikor észreveszik ? Miért hagyják „szétrohadni” az egészet – lásd pl. nagy szívfájdalmamat a pécsi vasútállomás épületét. Szemünk láttára fog összeomlani…

Ha sok van, ha kevés, egyformán baj.

Eszembe jut néha – ilyen-olyan klímaváltozás olvastán, hogy mi is lenne velünk, ha az Alpokban kevesebb hó esne (vagy semennyi), ha a sokezer méteres hegyekről egyszer csak véglegesen leolvadna a hó, és a Duna csörgedező kis patakká változna. Nagyon remélem, ezt nem kell megérnem. ***Olvasom, hogy milyen elképesztő szárazság van Venezuelában. Én még emlékszem a negyedszázados hírre, ami ennek a víztározónak a megépítéséről szólt, a városra, melyet elárasztottak. (Különösen a vízből kilátszó, hajdan a templom tetején lévő kereszt maradt meg emlékezetemben.)

„A szélsőséges szárazság a legtöbb venezuelai számára az elviselhetetlen hőséget, a vízfogyasztás korlátozását és az áramellátásban jelentkező hiányokat jelenti, néhányuknak azonban nosztalgikus emlékeket is előhoz. Miután a vízfelszín soha nem tapasztalt szintre süllyedt, előkerültek egy venezuelai város, Potosi maradványai, amelyek 1985-ben egy duzzasztógát megépítés után kerültek víz alá. A húsz négyzetkilométeres víztározóból többnyire csak a templom 26 méteres harangtornyának csúcsa látszik; 2010 eleje óta azonban az egész terület száraz lábbal bejárható.
A templom homlokzata és tornya többé-kevésbé épségben megmaradt, a hajóból azonban csak a váz látszik. Az egykor 1200 fős városkának előkerült a víz alól a temetője, a főtere, valamint a körülötte álló, lebontott házak maradványai. A lakosságot 1985-ben telepítették ki; maga Carlos Anders Perez akkori államfő látogatott a helyszínre, és szólította fel távozásra a helyieket.
Venezuela áramellátásának 68%-át vízerőművek biztosítják, ám a szokatlan szárazság miatt Hugo Chávez idén februárban vészhelyzetet jelentett be. A Potosi helyén elterülő tó erőműve kapacitásának mindössze tíz százalékán üzemel, és félő, hogy ez tovább csökkenhet.”
Kép és szöveg: http://www.hg.hu/blog/8897-elokerult-az-elarasztott-venezuelai-varos  
http://www.codigovenezuela.com/2010/01/el-fantasma-de-tachira

Ez egy másik, de némiképp a témához kapcsolódó olvasnivaló:
http://index.hu/tudomany/kornyezet/3gorges27090

„Műveld a csodát, ne magyarázd…” (Nagy László: Hegyi beszéd)

Tegnap kora reggel hallottam egy történetet a rádióban. Megosztom veletek – s kérném, aki a kételkedők táborát gyarapítaná, most az egyszer inkább ne kommenteljen. Köszönöm.
Történt a napokban, hogy meghalt egy 48 éves galambász Biharkeresztesen. Élete végét közeledni érezvén, értékes, díjnyertes galambjait, az egész tenyészetét galambász barátainak ajándékozta – ingyen.
A hirtelen elhunyt fiatalembert mindenki szerette és sajnálta, sokan voltak a temetésén. A sírt már megásták, amikor a temető fölött megjelent egy galambcsapat. Egy kivált közülük, s míg a gyász-szertartás utolsó mondatai el nem hangzottak, ott ült a kiásott sír földhalmán. Amikor a sírásóknak le kellett ereszteni a koporsót a földbe, átlebbent a szomszéd sír keresztjére, s ott ült még jó fél óra hosszan, aztán elrepült.
Ennyi a történet.
Én sem fűzök semmit hozzá.

Kép: http://www.fullextra.hu/modules.php?name=News&file=article&sid=2784  

Kicsit ezo….

Olvastam egy tudományos, mégis elgondolkodtató cikket itt: http://www.sg.hu/cikkek/72842/a_foldon_kell_megtalalnunk_a_sotet_anyagot   melyből egyetlen mondatot emelnék ki, ezt:
„….Az egyik elmélet szerint a sötét anyag egyszerűen keresztülhalad a Földön, a házunkon, illetve a testünkön, anélkül hogy egyetlen atom lepattanna róla….”
Ennek kapcsán kicsit keresgéltem a sötét anyag-ról, a Wikiben itt :
http://hu.wikipedia.org/wiki/S%C3%B6t%C3%A9t_anyag 
És akkor ebből is idézek egy mondatot:
„….Az Univerzum kritikus tömegének 4%-át alkotja a hagyományosan is megfigyelhető anyag, 26% a sötét anyag aránya, és 70% a még kevésbé ismert sötét energia része….”
Ezekből a cikkekből kiindulva már megint az jutott eszembe, hogy nem tudunk mi semmit se. Legalábbis ami a világmindenség dolgait illeti.
Most olvasom Hannu Mäkelä: Anya című könyvét. Elgondolkodtató.
S hogy miképp is van összefüggés a tudományos cikkek és a könyv között ?
Hát a „nem tudás” a kapocs. Úgy el vagyunk telve magunkkal mintha mi teremtettük volna a világot, aztán kiderül, hogy semmit, de tényleg semmit nem értünk belőle. Csak fantáziálunk erről-arról. Vannak elgondolásaink – de hol a bizonyíték arra, hogy azok helyesek ?
Az áll itt fent ugye, hogy a „sötét anyag” akár észrevétlenül is áthaladhat rajtunk. A könyvben meg egy asszony, édesanyja agóniájáról ír, rendkívül szemléletesen, és elgondolkodtatóan. A halál küszöbén tétovázók szeme előtti képeket mi – földön-maradók – már nem vagyunk képesek meglátni. Hogy milyen lehet – arról elmeditálhatunk….
Van nekem egy kedvenc teóriám – sőt, hitem, amire akár egy új vallást is lehetne alapítani.
Mivel az anyag nem vész el, csak átalakul, mi történne, ha kiderülne, hogy a mese, amit majd 50 éve találtam ki, s meséltem a kishúgomnak, az valóság ? Nevezetesen, hogy az emberek nem halnak meg egészen. A lelkük összezsugorodva itt marad valahol körülöttünk.
Láttál már nyári napsütés elől leredőnyözött szobában, a redőnycsíkok közt félénken és mégis határozottan bebújó napsugárban „porembereket” táncolni ? Hát ők azok. Szerintem itt vannak körülöttünk - ami részben jó, részben talán mégse. Mert mit ér, ha lát engem apám-anyám, vagy a többi elhalt ősöm, ha én semmiképp nem tudok kommunikálni velük ?
Mindegy, azért gondolatnak – szerintem – nem rossz. Szívesebben hinném el, hogy ők itt vannak a közelemben, mint azt, hogy ismeretlen eredetű/hatalmú/töltetű fekete anyagok száguldanak át észrevétlenül rajtam.
Brrrrrr……

Kép: http://ankh-su-namun.freeblog.hu/files/spirit.jpg

Piszkavas és egyebek…

Én nem tudom, miképp is működik az emberi agy ! Mi az oka annak, hogy egyszer csak „a semmiből” felbukkan valami, és ott csücsül egész nap agyad egyik zugában, és nem hagy békében. Tegnap reggel pl. azzal a szóval ébredtem, hogy „piszkavas”. Elhihetitek, nem bolondultam még meg, elseje volt, nagybevásárló körúton voltam, stimmelt a pénztáram, leolvastam a villanyórákat – szóval teljesen normálisnak érzem magam, de a piszkavas ott lapított és lesett.

Este leültem és párokat, társakat kerestem a piszkavasnak. Csupa olyan dolgot, amiről azt gondolom, hogy ma már a 10 éves gyerekek nem tudnák megmondani, mit is jelentenek. Ilyesmiket pl: mángorló, ujjavasaló, partedli, kalucsni, cekker, irka, döcögő, sparhelt, köpülő, spájz, zihereistű, lihthof, sufnudli, smarni, lögyböl, padlóvikszelés, cipő bokszolás, stoppolás…

Aztán abbahagytam a gondolkodást, reméltem a piszkavasnak ennyi társ is elég lesz éjszakára. (Felbukkant bennem a sírhakli és a kukszni szó is – de azokat mélyen lenyomtam a tudatom legmélyére – azok eredetére emberfia rá nem tudna jönni. Még én se…habár én legalább azt tudom, mit jelentenek.)
Kicsit még merengtem azon, hogy mi köze is van egy sovány (=piszkafa) lánynak a témámhoz, de aztán hagytam veszni a gondolatot….

Jól aludtam – csak arra emlékszem, hogy álmom egyik részében rengeteg dughagymát kellett elültetnem – és úgy éreztem, ennek sosem lesz vége… de aztán valahogy mégis vége lett. Ennek meg az lehetett az oka, hogy este két hosszú virágosládában egy kísérletbe kezdtem. Vékony kis papírcsíkokat becsirizeztem, arra rászórtam a saláta ill. petrezselyem magot, és egy sekély kis barázdába fektettem a papírszeletkéket. Ráhúztam egy kevéske földet. A sorok közé dughagymát dugdostam. Meglocsoltam és most várom, hogy termőre forduljon a kiskertem :- )

Hétfői relax

"Egy-egy fáradt pillanatban jólesik kikapcsolni gondolatainkat és csak bámulni a Windows Media Player vagy egyéb lejátszó automatikusan generált, kaleidoszkóp-szerű, szabálytalan mintáit. Ugyanebben a műfajban mutat még szebb és igényesebb látványt egy Belfastban született szoftver designer-grafikus. Glenn Marshall új magaslatokat adott a zenei vizualizáció művészetének. Az általa kitalált világban indák nőnek, virágok nyílnak, mindez ráadásul kizárólag audio-reaktív módon generálódik, vagyis semmilyen emberi beavatkozás nem módosítja a kialakuló képet."( http://life-style.hu/ )
Ha „csak úgy” pihenni akarsz kicsit – gondolatok nélkül - és már megszokásból bámulod a képernyődet, akkor esetleg előbb klikkelj ide:


Aki „le akarná ütni a labdámat” azzal, hogy fáradt pillanatokban másképp is ki lehet kapcsolódni – előre jelzem, igaza van. Én csak egy újszerű, érdekes ötletet adok ezzel a posttal. (Tegnap este találtam.)