Egy vers

Kun Magdolna: Egyszer megérted Fiam! 

 

Egyszer, ha már elérhetetlen

távolságban leszek tőled fiam

és vánszorgó lábnyomom is elfújja a szél,

nem hagyva magad körül porszemnyi

emléket sem, mi rólam mesél,

jusson eszedbe gyermekkorod

mosolygó napjai.

Láss magad előtt egy képet,

ahol ketten állunk, te meg én...

Talán hároméves lehettél,

mikor határozott szavakkal mondtad

- szeretlek-

S abban a pillanatban

valami leírhatatlanul jó érzés melengette

lelkemet

Hittem, hogy az életnek,

ennél boldogabb percei nincsenek,

nem lehetnek,

mert, aki így szeret, az soha

nem fájdíthat szíveket.

Emlékszel arra, mikor sírós szemeiddel

esdőn néztél rám

s én féltő mozdulattal hajoltam hozzád,

hogy karomba vegyelek,

mert, ha ölelhettelek,

felszáradtak arcunkról a könnyek

s napfénnyé változtak

az ereszekre lecsorgó, hulló esőcseppek.

Emlékszel, elengedtelek,

mikor szabadságra vágytál.

Repülhettél, mint a szárnyait kitáró sas,

mely, akkor is átszeli a tengert,

ha tajtékzó hullám sodorja...

De az a sas, az a sas, fiam,

a végtelenbe szállva is tudja,

honnan indult el, és hol van

régi otthona.