 |
Szergej Jeszenyin: Aranylik, őszül
Aranylik, őszül már a nyíres,
hallgat
a levél-nyelven suttogó liget.
S a szomorúan messzehúzó darvak
nem intenek már vissza senkinek.
Mért intenének?
Száz úton csatangol
az ember:
megtér, s útrakél megint.
A kenderáztató az elmenőkre gondol,
sötét tükrébe széles hold tekint.
Állok magamban ősztarolta réten.
Elring a széllel a darúcsapat.
Víg ifjuságom tájait idézem,
de nem sajnálom, ami ottmaradt.
Nem sajnálok sok szertegurult évet,
se lelkem habzó virágfürtjeit.
Kint őszi berkenyék máglyái égnek,
de fáradt lángjuk senkit sem hevít.
Lobog a bokrok piros bóbitája,
csak sárgulnak, de élnek a füvek.
Mint vetkező fa lombjait dobálja,
bágyadt szavakat ejtek-pergetek.
S ha szavaim az idő elsöpörte,
lom lesz belőlük, száraz garmada,
mondjátok így: elhallgatott örökre
az arany nyíres szép levél-szava.
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése