2009. szeptember 30., szerda

Mára ennyi...

Jó kis pörgős napot terveztem mára, így hát be kell érjétek ma, a tegnapi témánál kicsit vidámabb dolgokkal, hogy ne kelljen minden nap a lelkemmel bajlódnotok:


*Ha meg akarod nevettetni Istent, mesélj neki a terveidről.
*Általában a "majd holnap" a hét legzsúfoltabb napja.
*A jól időzített hallgatás a leghatározottabb kijelentés.
*Ha tudsz, légy bölcsebb, mint a többi ember, de ne hozd a tudtukra.
*Az embernek nem kell megmásznia a hegyet ahhoz, hogy tudja: magas.
*Nem bolond, aki odaadja, amit úgysem tarthat meg, hogy megnyerje azt, amit nem veszíthet el.
*Ne annyit markolj, amennyit szeretnél, hanem amennyit a kezedben bírsz tartani.
*Minél magasabbra szállunk, annál kisebbeknek tűnünk azoknak a szemében, akik nem tudnak repülni.
*A félszemű sokkal szerencsétlenebb a vaknál, mert tudja, hogy mije hiányzik.
*Megmérheted tudatlanságodat azon, hogy mennyire hiszel igazságtalanságban és sorscsapásban. Amit a  hernyó a világ végének tekint, azt a mester pillangónak nevezi.
*A zsenialitás nem más, mint a józan paraszti ész ünnepi ruhában.
*Légy önmagad! Mindenki más már foglalt.
*Hatalmas kagylógyűjteményem van, amit csak úgy elszórva tartok a világ tengerpartjain. Talán már láttad.
*Szeretni semmi. Ha szeretnek, az már valami. Ha szeretsz és szeretnek, az a minden.
*Senki nem tudja a másik könnyeit felszárítani anélkül, hogy magának is ne lenne nedves a keze.
*Amit nem fejeznek be megfelelő helyen és időben, örök időkre befejezetlen marad.
*Az értelem társaságba kívánkozik, a butaság a tömeget kedveli.
*Muszáj megoldást találni? Nem élvezhetnénk egy kicsit a problémát?
*Tanulj meg csendben maradni! A lehetőség néha igen halkan kopogtat.
*A tapasztalat jó iskola, csak a tandíj magas.
*A hajó nagyobb biztonságban van a kikötőben, de a hajókat nem ezért építik.
*Az oktatás elismerésre méltó dolog, de nem árt, ha időnként eszünkbe jut, hogy amit valóban érdemes tudni, nem tanítható. / http://halleluja.mindenkilapja.hu /

Ezt a kis bolond orgonát meg tegnap fotóztam a saját kertemben:



2009. szeptember 29., kedd

Mai gondolataim

Még régebben találtam egy idézetet:

"Ha barátod vagyok - érints meg. Semmi sem mutatja jobban szeretetedet, mint egy meleg ölelés. Mikor szomorú vagyok, egy gyógyító érintés mondja el, hogy szeretsz. Azt mondja el, hogy nem vagyok egyedül. Lehet, hogy az érintésed minden, amit kapok."

Többször is elolvastam, eltettem, elővettem. Tegnap megint „olyan” volt az estém, amilyenek nem kéne lennie, talán ezért szántam rá magam, hogy ma akkor erről írok.
Mert nem először gondolok erre, amiről most írni szeretnék: nevezetesen a kifejezetten baráti /és nem szexuális indíttatású/ ölelésre, testi érintésre.
És előre kell bocsátanom – félreértések elkerülése végett – én nem az a fajta nő vagyok, aki viháncolva, tárt karokkal esik barátnői és mindenféle ismerősei karjába. Nem, én tán túlzottan is visszafogott ember vagyok – de most nem ennek keresem az okát… habár talán ez is megérne kis időt…hiszen a dolgok valamilyen szinten összefüggenek….

Ha utána nyomoznék, biztos találnék a neten a lelki betegekkel foglalkozó anyagok között olyasmit, hogy az emberek milyen sokszor érzik, hogy valami hiányzik nekik, valami fontos dolog, valami, ami nélkül lehet ugyan élni, de ami nélkül sivárabb az élet. Néha rájönnek, hogy milyen óriási jelentősége van egy baráti /vigasztaló, vagy örömteli/ ölelésnek, vagy néha még egy baráti, a szokásosnál pár pillanatig tovább tartó, /általában két kézzel való/ kézfogásnak is.
Valahogy úgy teremtődtünk, hogy létfontosságúnak érezzük a másik ember közelségét. Ha nem is minden pillanatban, de néha őrületes szükségét érezzük. Amikor a világra sírtuk magunkat, azonnal odavett anyánk a mellére - persze már ha az épp aktuális elvek ezt lehetővé tették, de talán engem még odavehetett és ahogy hallom, mostanában megint efelé változik a divat. Aztán hányszor simogatott meg, ha sírtunk, ha valami miatt vigaszra szorultunk. Kialakult valahogy bennünk, hogy a testi közelség jó, vigasztaló, erőt adó, megnyugtató. Aztán jött egy kis szünet, mert anya már nem kellett, más még nem volt. Tán ezért olyanok a kamaszok, amilyenek. De csak csak eljön a szerelem varázslatos ereje, amikor kikereshetjük, kinek az érintése a legalkalmasabb arra, hogy örökre kikössünk mellette. Talán a párkapcsolatban jön rá az ember, hogy az is jó, ha ő simogathat. És ettől kezdve működik végre oda-vissza a dolog, kicsit később ebbe a körbe bekapcsolva a gyereke/ke/t is.
Ekkor a legszebb az élet. Azt hiszem…

És akkor egyszer csak fordul minden, jönnek, jönnek megállíthatatlanul a veszteségek. Pl.: Ugye van, aki elveszti a gyerekét és nem lesz/lehet másik. Aztán szerencsétlen esetben elveszti a férjét is – az elvesztés módja mindegy, az elvált férj se jobb, mint a halott ebből a szempontból. Sőt…
Közben múlik az idő, elhagyják a szülei is.
Akivel ez így szépen sorjában megtörténik, és teljesen egyedül marad, tudja, miről beszélek. Ahol van egy-két testvér, az olyan „biztonsági tartalék”-féle nagy baj esetére, mert hát a testvéred nem veled él, van, hogy csak ritkán tudsz találkozni vele és azok a találkozások se azért jönnek létre, hogy a te, titokban egy kis simogatásért epekedő lelkeddel foglalkozzanak. Az élet tele van megoldandó feladatokkal, az idő rövid, mindenki mindig siet. Hát nem tudom, ha most közületek valaki merne válaszolni, mit válaszolna, hogy mikor ült, és egyáltalán ült-e kéz a kézben, egy csendes fél órát elmerülve régi dolgok megbeszélésében a testvérével. Hogy azon a két összefogott kézen áramolhatott volna át a múlt, a másik féltése/szeretete. Én persze ezt az érzést /se/ ismerem – de ettől még lehet, hogy valahol a mesék világában létezik ilyen testvér-kapcsolat.
Túl sok variáció nincs, nem marad. Ha nem érzel erőt magadban ahhoz, hogy örökbe fogadj egy gyereket, akkor kutyát veszel. Aztán kiépítesz egy olyan kapcsolatot a kutyáddal, amilyenre emberrel soha életedben nem voltál képes. És akkor elmegy a kutyád mindörökre. És akkor összeomlik a kis kártyavárad. Mondjatok nekem bármit, igenis összeomlik és mindörökre. Mert rájössz, hogy semmi, de semmi reményed nincs. Csodák márpedig nincsenek, az életedben neked nem lesz már kihez sírva, vigaszt keresve hozzábújni, senki testének melegét nem érezheted, szuszogását nem hallhatod, nem aggódhatsz érte, ha valami kis baja van….

Nincs már rózsád, akiért felelősséggel tartozol. /Remélem tudod: Kisherceg…./.

Ha a lehet fokozni a rossz dolgokat, akkor ebben az esetben elkezdesz gondolkodni, miért is van/volt ez így ? /Néha a gondolkodás veszélyesebb, mint a teljes lelki üresség…./ Ha egészen rossz felé indulsz, akkor azt mondod, /már megint, ebben is/ én vagyok a hibás. Mégis csak fogadtam volna örökbe gyereket, mennék el öregeket ápolni, vagy vállaltam volna valami hasonló karitatív tevékenységet, ahol segítve a nálam nehezebb helyzetben lévőket, talán lehettek volna örömteli pillanataim. No, én azért ezt is próbáltam az elmúlt 20 év során. Az tény, hogy sosem éreztem erőt az örökbefogadáshoz. Viszont megpróbáltam gyerekeket segíteni, de ölelésük helyett a tetveikkel kellett foglalkoznom, és minden erőlködésem dacára se tudtam egy pici javulást se elérni se a gyerek körülményeiben, se a gondolkodásmódjában, se semmiben. Ráadásul volt szerencsém közelről megismerkedni az állami gondoskodás módjával – még most is kiráz a hideg ezektől a tapasztalatoktól…. Még legjobban az „öregek jöttek be” – ők még inkább úgy vannak, mint én most, hogy már apróságoknak is tudnak örülni.

Hát így állunk. De azért szörnyen igazságtalan lennék, ha a közelmúltban történt esetről nem írnék – s tán éppen ez indította el bennem a gondolatot, hogy írnom kell erről az egész, engem belül nagyon nyomasztó dologról.
Vendégségbe /?„haza”?/ mentem egy  barátnőmhöz. Amikor odaérve kiszálltam az autóból, ő már jött elém, én rögtön sírni kezdtem, - az ismert ok miatt – és ő átölelt. Végtelen szeretettel átölelt. Olyan jó meleg érzés lett úrrá bennem, meglepődni se volt időm, csak hagytam magam ölelni és sírtam, sírtam. Elsirattam az összes meg nem kapott, de mindig vágyott ölelést.


Kép: http://static.panoramio.com/photos/original/9628649.jpg  

2009. szeptember 28., hétfő

Tegnap volt ...

...a szív világnapja.
Szeptember utolsó vasárnapján a szív került a középpontba. E napon a szakemberek a szív- és érrendszeri betegségek veszélyeire kívánják felhívni a lakosság figyelmét, ugyanis jelenleg ezek számítanak a világ vezető halálokainak. Mindez annak ellenére, hogy a szív- és érrendszeri betegségek hátterében leginkább az egészségtelen életmód áll, ami viszont csak és kizárólag döntés kérdése. Többek között az elhízás, a magas vérnyomás és vércukorszint, a mozgáshiány, a túlzott alkoholfogyasztás és dohányzás, a magas koleszterinszint, és a sok stressz játszik meghatározó szerepet e betegségek kialakulásában.
A legnagyobb problémát ugyanakkor az jelenti, hogy az egyik legfőbb közös jellemzőjük az, hogy általában nagyon sokáig nem okoznak semmilyen panaszt, így sokszor csak akkor észleljük, hogy baj van, amikor már komolyra fordult a helyzet. A WHO adatai szerint a szív- és érrendszeri betegségek évente több mint 17,5 millió emberéletet követelnek világszerte. Hazánkban sajnos ez a szám még rosszabb, ugyanis a kardiovaszkuláris betegség következében elhunyt betegek aránya mintegy 45 százalékkal magasabb, mint az európai átlag.
A szív- és érrendszeri betegségek kezelésében a rizikó faktorok visszaszorítása mellett, kiemelkedően fontos a rendszeres orvosi felügyelet, mely a megelőzés mellett betegek életminőségének javítását szolgálja. Napjainkban világszerte számos olyan kutatás folyik, amely a szív- és érrendszeri események, illetve annak szövődményeinek megelőzését vizsgálja, ezáltal egyre hatékonyabb terápiás eljárásokat kidolgozva. A nemzetközi kardiológiai kongresszusokon legutóbb nyilvánosságra hozott két jelentős mérföldkőnek számító vizsgálati program, az ONTARGET és RE-LY, már mind magyar betegek bevonásával folytak. Ez azért is fontos, mert a pontos magyar beteginformációk mellett, ezáltal a legkorszerűbb terápiák is elérhetővé válnak a hazai betegek számára.
Az ONTARGET az egyik valaha folytatott legnagyobb betegszámú klinikai vizsgálat, amelynek keretében egy olyan vérnyomáscsökkentőt teszteltek, amely 25 százalékkal csökkenti a súlyos szív- és érrendszeri események, azaz a stroke vagy szívinfarktus bekövetkezésének esélyét. A RE-LY vizsgálat eredményei pedig bebizonyították, hogy a tesztelt orális véralvadásgátló 34 százalékkal csökkenti a stroke és a szisztémás embólia kialakulásának esélyét a szívritmuszavarban szenvedő betegek esetében, és hatásának köszönhetően 20 százalékkal ritkábban alakultak ki vérzéses szövődmények.
Mindkét vizsgálatot Dr. Keltai Mátyás vezette hazánkban. Az Országos Kardiológiai Intézet professzora szerint ezek a vizsgálatok jelentős mérföldkövei lesznek a gyógyszeres kezelések korszerűsítésének. Hangsúlyozta azonban, hogy mindenekelőtt a megelőzés a legfontosabb, ami elsősorban nem orvosi feladat, hanem minden ember saját felelőssége, hogy a mindennapjait milyen minőségben éli és mit tesz meg a hosszú, egészséges, boldog élet érdekében.
/ http://www.szabadfold.hu/csaladotthon/venynelkul/szeptember_27_a_sziv_vilagnapja  /
Kép: http://zsuzsakreativ.hu/catalog/EX/EX0003__muanyag_diszek(sziv).JPG

2009. szeptember 27., vasárnap

Szép szeptember


Úgy érzem a mai naphoz ez a vers illik:


Babits Mihály: Rimek



Még az egész napon át
bolygjuk a nyár vadonát,
de az est már szelid ősz:
bágyadt szemünk elidőz
a sötétség mélytavu
völgyein s a vértanu
ég testén mely csillagos
fénysebekkel gyulladoz.
Ami nappal olyan pogány,
a fű a domb homlokán:
ez a fény s az esteli
harmat megkereszteli.
Házunk is a dombon ül,
mint aki templomban ül,
s mintha gyertyát tartana,
nyúl az éjbe ajtaja
vékony résén a sugár -
dombon ül és muzsikál
- azaz benne rádiód
bezengi a régiót -
igaz hogy nem templomi
hanggal, hanem londoni
dzsesszekkel... De mért ilyen
fényes a táj hirtelen?
Mind nagy ostya, kereken
kel a hold a tej-egen.
És a ház most térdepel.
Öltönye fehér lepel.
Mint ki áldozásra vár,
s közben más imát darál,
mit egy messze, ördögi
szuggeráló súg neki.
Óh mily csúf, frivól ima!
Vétek ennek szólni ma.
Zárd el, édes! Jámborabb
Zene zeng a lomb alatt.
Hallgassatok, városok!
Bokraink jobb kórusok.
Hagyjátok a tücsköket,
hadd zengjék túl dzsesszteket!
Szeretném a londoni
rádióba mondani:
»Dzsiggek, csitt egy percre, csitt!
Világszám következik.
Páris, London, Nazarét,
Assisi és Tiszarét,
Barcelona, Mexico,
egy a programm: tücsökszó!«

2009. szeptember 26., szombat

Veszprém-Balatonfüred

Leszek én most mindjárt bajban ! Voltak elképzeléseim veszprémi utammal kapcsolatban – szinte semmi nem jött be, mégis azt kell mondjam, pompás két napom volt. Tulajdonképpen egy évek óta halasztgatott rokoni meghívásnak tettem eleget. Mivel 5 év alatt a nyugdíjas utazási kedvezményt mindössze egyszer, a szegedi Rómeó és Júliára utazáskor /akkor is csak oda-felé/ használtam, gondoltam, nem kocsival, hanem busszal megyek. 4 óra utat kibírok. A jegyek oda-vissza mindössze 540.- Ft-ba kerültek.

Az idő olyan pompázatos volt, hogy ennél csodásabbat kívánni se lehetett volna. Sütött a nap, de nem volt már forróság. Az idegenforgami főszezonon is túl vagyunk, tömeg se volt.
Programokra a csütörtök délután és a péntek délelőtt állt rendelkezésünkre. Mivel mindenki ajánlgatta, tervem volt, hogy elmegyek pl. a híres-neves és állítólag nagyon szép állatkertbe. Ehelyett kaptam egy olyan balatonfüredi délutánt, mint egy álom. Most nem túlzok.
Én még életemben nem voltam így ősszel a Balatonnál, mindig csak nyáron. Ez a Tagore sétány amúgy is gyönyörű – csodálatosan karbantartott, virágos-szobros, tiszta/!/pados. Most viszonylag kevesen voltak – leültünk egy padra, /itt velem volt mindkét unokatesóm, mert valójában az egyiket látogattam meg, és ő beszervezte nekem a másikkal való találkozást is, hiszen a közelben, Csopakon lakik ő is /. A csopakit évek óta nem láttam, a veszprémivel gyakrabban találkoztam. Így hát beszélgettünk erről-arról, főleg családi dolgokról. De csak olyan ráérősen, meg-megakadva, csendesen.
A látvánnyal nem tudtam betelni. Mintha valami csorgó mézen át láttam volna mindent. Édes-homályos-pasztel-lassúdad volt minden. Távol volt minden és közel, csobbant a víz, kiáltott egy sirály. Ritkák az ember életében az ilyen pillanatok, meg kell becsülni ezeket.
Valójában semmi se történt. Kicsit fényképeztem a sétányon, de nem nagy elánnal, gondoltam, hogy már mások ebben megelőztek. /Itthon kiderült, ezt jól gondoltam./
Ha most bárki megkérdezné tőlem, hogy elcserélném-e ezt a délutánt egy állatkertire, hát egyértelmű „nem” lenne a válaszom. Az állatkertre majd a legközelebbi alkalommal kerítünk sort. Ezt már most megbeszéltük.

.
A fenti képek készültek Balatonfüreden, a Tagore sétányon.

Pénteken a városban sétáltunk. Itt se tudtam betelni a sok szépséges zölddel, virággal. Ez az „élhető” város, nem ám Pécs. Szivárvány szikrázott a kis virágos parkokat/ágyásokat automatikusan locsoló vízsugarak között. Nagyon jópofának és hasznosnak találtam az ottani nagy méretű szemétgyűjtőket. Nem olyanok, mint a pécsi ufó-kukák, azokba nem lehet belelátni, szerintem részben ezért is gyújtják néha fel. A veszprémi nagy kukáknak legalább egyik, de van ahol mindegyik oldala fémrácsos, látod, mi van benne, és hogy NEM érdemes abban kotorászni.
Kétségtelen, a külterületi, magas-házas városrészekben nem, csak a belvárosban sétáltunk – de itt ragyogó tiszta/ápolt volt minden. A Vár utca hangulata megkapó, van valami olyan bája, ami engem azonnal Szlovéniára, az ott látott pici, gondosan megőrzött óvárosi részekre emlékeztet. Ha véletlenül Szlovéniába tévedne mostanában valaki közületek, hát a Kropa nevű kisvárost ki ne hagyja ! /Bled közelében van./ És ha én valamit Szlovéniához hasonítok, akkor annál nagyobb dicséretet már nem is tudok mondani. A sétáló /Kossuth/ utca ugyan nem ilyen hangulatos, de azért ott ülünk le egy fagyi idejére, nézve a szorgos hangyakánt ide-oda cikázó embereket.
Néha olyan különös ez az érzés, csak ülsz, mintha a dolgok nem is veled, hanem valahogy rajtad kívül történnének. Én szeretem ezt az állapotot. Kikapcsol, megnyugtat, elandalít. Visszafelé a színház előtt mentünk el, itt került szóba Bujtor István. Olyan volt, amilyen. Lehetett szeretni és nem szeretni. Egy 67 éves ember volt, jó és rossz tulajdonságokkal. Este meg itthon vár a hír: meghalt. Furcsa érzés volt arra gondolni, hogy tán épp abban a pillanatban, amikor mi beszéltünk róla, akkor távozott közülünk.
Ebéd után aztán az a két óra már nagyon gyorsan elszaladt. Péntek lévén, féltem a hazafelé-úttól, ám felesleges volt, mert két buszt indítottak, az elsőre azok szállhattak, akik Siófokig illetve Pécsig mentek, ugyanis más helyeken ez a busz nem állt meg. Így hát 7 helyett már 6-kor itthon voltam.

Mindent összefoglalva, nagyon kellemes két napom volt. Úgy gondolom, tavasszal meg fogom ismételni. Akkor aztán nem menekül az állatkert !

Megyei könyvtár
Petőfi Sándor
Egy szép szükőkutas leány-szobor
A szlovéniai hangulatú Vár utca.


2009. szeptember 25., péntek

Üzenet kommentelőknek !!

Kedves olvasóim, átállítottam a kommentelési lehetőséget "korlátlan"-ra, vagyis írhattok, ahová/amikor akartok. Azt hiszem /remélem, ez volt az oka, hogy problémák adódtak a megjegyzésekkel kapcsolatban. Akkor most ebben a formában teszünk egy próbát.

Ma - mire hazaértem - 17 komment várt, és mindegyikőtök azt tapasztalhatta, hogy nem jelent meg a kommenteje. Hát bocsánat...

Egyéb dolgaimról beszámoló majd holnap. Ez most fontos volt !


2009. szeptember 23., szerda

Varázslatos nyálkagombák

Nem először láttam ezt a filmet. Ha nagyon sok időm lenne, a közel 1500 db. postomban keresgélhetnék, hogy írtam-e már konkrétan erről a filmről. Mert a nyálkagombákról egészen biztos volt már szó. Annyira érdekelnek. Olyan fantasztikusak ! Nem tudok betelni a bennük való gyönyörködéssel.

Itt egy érdekes leírás, amit a tegnapi filmben is bemutattak:
„Japán kutatók felfedezték, hogy egy egysejtű szervezet képes megtalálni a legrövidebb utat egy labirintusban. Ez azt sugallja, hogy még a növény- és állatvilág legfejletlenebb teremtményei – például a nyálkagombák vagy az amőbák – sem olyan kezdetlegesek, mint eddig gondolták.
A kutatók a kísérletek során nyálkagombákat vettek rá arra, hogy egy 30 négyzetcentiméteres labirintusban „jutalomfalatok” reményében megtalálják a legrövidebb utat. (A nyálkagomba egyébként csak nevében gomba, amely növényi és állati jellegzetességeket egyaránt mutat: spórákkal szaporodik, de sejtjei amőbaszerűen mozognak, és az élelmet magukba kebelezik.) A kutatók nyálkagombákat helyeztek olyan agar-gél labirintusba, amelyből négy lehetséges úton lehetett kijutni. A nyálkagomba normálisan cső alakú állábait szétterjesztve, minden lehetséges utat kihasználva préselte át magát a labirintuson. Ám amikor a négy közül két kijáratnál élelmet helyeztek el, a szervezet egész testét e kettő között préselte át, azaz hatékonyan megtalálta a legrövidebb utat.
A kutatók szerint a nyálkagomba képes az alakját úgy megváltoztatni, hogy a lehető leghatékonyabban szerezze meg táplálékát: ez növeli túlélési esélyeit. Az eredmények alapján a kutatók szerint nem túlzás azt állítani, hogy a nyálkagomba egyfajta primitív intelligenciával rendelkezik."  / http://www.sulinet.hu  /

Ha a Google-ba beütöd a „nyálkagomba” szót, rengeteg érdekes cikket találhatsz !
Én kifejezett ámulattal csüngök ezeken a cseppnyi óriásokon !

Itt fantasztikusan sokféle nyálkagomba fotó található: http://www.aphotofungi.com/page29.html
/Figyelj! Egy-egy sorban több kép is van !! A szövegrészekre való rákattintás után a szó színe változik, így látod, mi az, amit még meg kell nézned. Amit láttál, sötétzöld lesz, amit nem, az világosabb zöld. A lap alján, a betűrendes részben és az alatta lévőben is érdemes kutakodni kicsit. Szánj rá kis időt, megéri !/

Kép: http://www.aphotofungi.com/SlimeMould-Physarum%20polycephalum23-03-07.jpg  


*************************************************
Értesítés azoknak, akiket ez érdekel: Legközelebb szombaton jelentkezem !!!

2009. szeptember 22., kedd

Tanulságos kísérlet

Németországban végeztek egy „kísérletet” : egy forgalmas főút szélén felborítottak egy roncsautót, szétdobáltak alkatrészeket és kifektettek az út szélére egy nőt, akire mindenféle sérüléseket preparáltak. A bozótosban elbújtak a kamerákkal és vártak. 13 autó száguldott el a szemmel láthatóan súlyos sérült balesetes mellett, mire a 14-dik /egy fiatal nő/ megállt és segíteni akart.
A kísérletet egész nap folytatták, így az összesített eredmény az lett, hogy a baleset mellett csak minden hetedik autó áll meg. Szomorú eredmény. A műsorban egyébként az autósok részére volt egy rövid kis bemutató is, miképp kell viselkedni, mit is kell tenni, ha ilyen sérülttel „találkozik” valaki.
Úgy tudom ilyen esetben a segítségnyújtás nálunk is kötelező. Azt azonban most tudtam meg, hogy /legalábbis Németországban/ ha megfelelő indokod van, akkor elégséges, ha segítséget hívsz – pl. telefonon, vagy a legközelebbi alkalmas helyen. /Ilyen eset: pl. éjjel egy nő, egyedül tapasztalja a balestet és fél kiszállni a kocsiból./


Kép: http://tuzoltosagerd.hu/e107_images/newspost_images/20090423t.JPG  

2009. szeptember 21., hétfő

Estefelé, hazafelé

Ma a délutánomat bissei barátnőmnél töltöttem, még mindig névnapot ünnepelve… Kicsit féltem ettől a találkozástól, mert van egy egy éves magyar vizslájuk, de /érdekes módon/ „álltam a sarat”.

Izgalmas most az út arrafelé, vagyis hogy pontos legyek, a pogányi repülőtérig. Négysávosra szélesítik, és három körforgalmat építenek bele. Mint valami autópálya. Nem nagyon értem, erre miért volt szükség, de nyilván a én értetlenkedésem senkit sem zavar. Akik kiadták rá a XXX milliót, biztos tudták, miért tették. /Mint a tegnapi kilátó esetében is./ Nem is ragoznám a témát tovább.
Viszont:
Este a hazafelé vezető út nagyon szép volt. ½ 8-kor jöttem, a várost dél felől megközelítve. Aki jött már ebben az időben haza, tudja miről beszélek. Innen a legszebb a kivilágított városra a kilátás. Amilyen reménytelen eset vagyok, megálltam és csináltam fényképet, pedig tudtam, hogy SEMMIKÉPP nem sikerülhet. Se a gépem nem alkalmas erre, és most már azt is tudom, hogy az ilyesféle kép készítéséhez foto-állvány szükséges, mert ha bemozdul a kezed /és bemozdul/, akkor „elúsznak” a fények. No, persze, hogy nem sikerült. Csak azt sajnálom, hogy nem találta ebből a szögből Pécsről készített fotót. Viszont ha szép pécsi képeket akartok látni, látogassatok el ide: http://www.kiefer.hu/galeria

Ez a kép ugyan nem azt mutatja, amit én láttam, hanem pont a fordítottját, kilátás a városra a Mecsek felől:
Kép: http://www.fotosokvilaga.hu/eredeti_kep.php?id=Pecs-mecsekbol.jpg&k  
 
Csak okulásul, itt az enyém:

2009. szeptember 20., vasárnap

Vasárnap

Nagyon rosszul indult a napom. Hajnali fél 4-kor felébredtem és egyszer csak az jutott eszembe, hogy nekem most már a szótáramból mindörökre a „kell” szó hiányozni fog. Nekem semmit sem „kell” már csinálnom….Nem kell Lilit sétálni vinni, nem kell etetni, nem kell miatta haza sietni, stb… Ezek voltak az én jelzőköveim, irányítóim, részben tán korlátaim is, de szükséges, jó, az életemnek értelmet adó jelzőkövek, és most ez mindörökre elveszett…

Ez a mondat olyan kézzelfoghatóan, élesen bukkan fel az agyamban, hogy le se tudom írni. Olyan volt, mint egy kő, ami rajta fekszik a szívemen, mindörökre, eltávolíthatatlanul.
Nem akarom én magam sajnáltatni, a gondolataimat se azért írom le, hogy próbáljatok meggyőzni, hogy deeeeeeeee, van még más is, amit „kell” csinálnom. Igazán mondom felesleges. Sírok, de a könnyeimen át azért tisztán látok.

Ezt a bekezdést akár ki is hagyhattam volna. Gondolkodtam is rajta kis ideig… de aztán mégis csak bent hagytam. Miért volna baj, ha tudjátok: az élet/em/ nem habostorta mostanában.
De hogy ne ezzel a marcangoló szomorúsággal teljen a napom, beültem a kocsiba, s irány Orfű. Szeretek vezetni. Lefoglal, eltereli a figyelmemet saját magamról. Az idő pompás volt. A barlangos réten ici-picit megsajdult a szívem, a 40 évvel ezelőtti szépséges élményeimre gondolva. Az is a múlt. Sőt ! Régmúlt.


A rét itt is, mint Magyaregregy felé, telis tele volt kikericcsel. Akárhogy is igyekeztem, ezek a fotók se jobbak, mint a múlt hetiek. Találtam eddig felfedezetlen szobrokat is, de az igazi felfedezésem a Napszentély kilátó volt. Tekeresről Magyarhertelend felé indultam haza, hogy ne ugyanazon az úton kelljen hazamennem, amin jöttem.




A táblát olvasva elgondolkodtam, hogy erre van nekünk 20 milliónk, ugyanakkor a területileg illetékes önkormányzatnak nincs pár ezer forintja, hogy az út mellet,az égig érő parlagfüvet lekaszálja. Ember se közel, se távol, világvégi helyen van ez a kilátó. 4 emelete, 75 lépcsője van, s egyelőre egész jó állapotban van. Majd eljövök ide jövőre is. Ámbár lehet, hogy addigra vidám fiatalok már tábortüzet raknak a húszmilliós faszerkezetből…






Délben családom egyik felével ünnepi ebédre voltam hivatalos, ami nagyszerűen sikerült, megturbózva még egyikük római vakációjának diaképes beszámolójával. Alig végeztem ezzel, már rohantam a Zöldelő utcába, ahol kivételesen ma lehetőség volt a Berghauer Tibor magán-arborétumának ingyenes megtekintésére, az örökségnapok keretében. Érdemes volt bolyonganom negyed órát Pécsbányatelepen, valóban szép a kis arborétum s meglepően sokan voltak ma ott.





Este szintén rokonlátogatóban voltam, családom másik felének messze-szakadt tagjával találkoztam, s igazán mondom, nagyon kedves másfél órát töltöttem velük.
Most itt ülök a gép előtt, nézem: 197 fotót „lőttem’” ma. Elég rendes teljesítmény. Elfáradtam. Nagyon, nagyon remélem, hogy ma hamar el tudok aludni, s holnap a mainál vidámabb gondolatokkal ébredek.

2009. szeptember 19., szombat

Csendes szombat

Olyan tevős-vevős volt a mai nap. Reggel piac, de csak gyorsan a tejért mentem le. Szerencsére még tele vagyok gyümölccsel, paprika, paradicsom is van – barátaim jóságának és túltermelésének köszönhetően. Ezerszer köszönet érte ezúton is – ha esetleg olvassák ezeket a sorokat.

Aztán egy lazább takarítás, majd egy kis gépezés, aztán kigondoltam, sütök egy kis sós-stanglit, hátha váratlan vendégeim érkeznek. Hát micsoda szerencse, hogy a vendégek nem jöttek, mert égtem volna, mint a Reichstag…
Ezerszeres átok az E-On-ra ! Tele a puttonyom velük. Az elmúlt kb. egy évtizedben olyan mértékben romlott a gázszolgáltatás minősége, hogy az elképesztő. Az ár már a csillagokban, de a gáz minősége csapnivaló. Különösen szombaton és vasárnap. Szóval betettem a süteményt, hatszor ránéztem, még nem jó, még mindig nem jó… aztán jöttek a szomszéd gyerekek papírhulladékért… aztán mire visszajöttem, elégett az első tepsi… A másodikkal majdnem hasonlóan jártam, de az „csak” barnább lett a szükségesnél, kidobnom nem kellett, de nem dicsekedtem volna vendégek előtt vele. Majd én elmajszolom.
Nem értem én ezt, a gáz ára folyamatosan emelkedik, a minősége, a nyomása, vagy fűtőértéke, vagy mittudménmije meg folyamatosan romlik. Télen régen a nagyobb hidegben is elég volt 3-4-re felcsavarnom a konvektort, dőlt a meleg. Most már évek óta ha azt akarom, hogy kicsit jobban fűtsön, hát 6-7-re kell állítanom.
Én ugyan nem tudom, technikailag mi ennek az oka…. De én, mint fogyasztó, igenis átverve érzem magam. Tehetetlennek és kiszolgáltatottnak. Ámbár állítólag hamarosan lehet majd szolgáltatót váltani – de be kell valljam, nem sokat várok ettől a lehetőségtől. Manapság olyasmi, hogy az ügyfél járjon jól – hát olyasmi NINCS.

2009. szeptember 18., péntek

Eső után

Vendégvárós délután volt, vagyis inkább kora-estére vártam a "gyerekeket". Kellett volna lemennem a Pennybe, de sehogy se volt kedvem nekiindulni - majd holnap, nem sürgős. Mivel délután picit szemetelt az eső, amikor kimentem az udvarra, láttam, hogy felkínálkozik nekem néhány fotótéma. Régóta szerettem volna  eső/harmatcseppes pókhálót lefényképezni. Na, hát ne tudjátok meg, készítettem vagy 50 képet - de a hiba már megint az én tudatlanságomban van, hiszen igazán jó egy se lett. A virágosak egész jól sikerültek, a pók meg először elbújt a levél-vackába, magával víve a darázs-zsákmányt, aztán ahogy kicsit száradt az idő, visszajött a leshelyére.  Szóval képek következnek:


...
.
.

2009. szeptember 17., csütörtök

Kicsit szomorkás

Jó sokáig beszélgettem ma  valakivel. Afféle "lelkizős" beszélgetés volt. Miután elváltunk, s én egyedül maradtam, hosszasan elmeditáltam bizonyos dolgokon. Mondjuk olyanokon, mint az elmúlt életem. Keserű nevetéssel, tán pici síráskezdeménnyel a torkomban megállapítottam - Molynéni kedvelt szavajárásával - "Igen, szép életem volt....."  Csakhogy a hangsúly ezen az utolsó négy betűn van - és ezt napról napra egyre jobban érzem...

Kosztolányi Dezső: Vénség


Nem így képzeltem. Furcsa, csúnya szörnyet
gondoltam én és fáradt öreget,
aki köhögve a botjára görnyed
s hátán a régi rőzse integet.

De most, hogy itt van, még százszorta szörnyebb,
mint a mesébe, néma és meredt,
majdnem derűs és kedves, azzal öl meg,
hogy vár az íróasztalom megett.

Mert ennyi csak: ha eljön a tavasz,
megismerem, hogy mindig ugyanaz,
s belényugodtam, hogy a láz elillan.

Nem sírok, ha az esték holdasok,
és néha, hogyha éjjel olvasok,
kissé homályosabban ég a villany.

De, hogy ne szomorú gondolatokkal kezdjétek a napot, bemásolom ide /ismételten - mert egyszer valamikor nagyon régen már betettem/, a fentebb idézett, kedvenc mesémet:



Mosonyi Alíz – Háy Ágnes: Szekrénymesék

Volt egyszer egy Mari nevű szekrény. És ebben a szekrényben lakott egy nénike. – Nem itt kéne nekem lakni – sírdogált a nénike. – Nem egy gombos dobozban. Öregségemre nem ezt érdemelném. – Nénike, nénike – mondogatták a gombok. – Ne sírdogálj ! – Éppenhogy ezt érdemled. Vagy még ezt se. Ki rágta meg a télikabátot ? – kérdezték a gombok. – Én – mondta a nénike. – Ki ette meg a csipkegallérokat ? – kérdezték a gombok. – Én - felelte a nénike. - A bársonyködmönkét ? A selyemesernyőket ? Ki ette meg ? – Én, én – felelte a nénike. – Azt a sok szép zakót, nadrágot Made in England, ki falta föl ? – kérdezték a gombok – Hát én – mondta a nénike. – Csakis én. – A molyirtót is ? – kérdezték a gombok. – Azt is – mondta a nénike. – Igaz. Szép életem volt. – Hát akkor – mondták a gombok . – Nincs miért sírnod.




Ich bin, was ich tue /Az vagyok, amit teszek/


Reinhold Messner (Villnöss-Funes, Dél-Tirol, Olaszország, 1944. szeptember 17. -) világhírű hegymászó.

Messner volt az első aki egyedül megmászta a Mount Everest csúcsát, a monszun ideje alatt, ráadásul még oxigénpalackot sem használt (1980). Elsőként kivitelezett technikailag nehéz szólóutat a Nanga Parbaton, és elsőként mászta meg a tizennégy 8000 méternél magasabban fekvő hegycsúcsot. 1989. október és 1990. február között A. Fuchs-szal átkeltek gyalogosan az Antarktiszon. Számos könyvet írt élményeiről, ezek közül magyarra is fordítottak néhányat. Magányos oxigénpalack nélküli mászását a Csomolungmára a mai napig nem ismételte meg senki.

Létrehozta a „Messner Mountain Museum Project”-et szülőföldjén, Dél-Tirolban (Bozen-Bolzano, Burg Sigmundskron). Második múzeuma, az egyedülálló tibeti gyűjtemény „Sammlung von Tibetica” (Vinschgau, Schloss Juval) 2002. június 29-én nyitotta meg kapuit a következő Messner múzeum a „Museum Dolomites” a Monte Rite-n lévő I. világháborús erődben.
1999 és 2004 között az Európai Parlament tagja az olasz Zöld Párt képviseletében. Biofarmja van, továbbá termékeny író, már több mint 40 könyvet írt.  /wikipedia/

Hivatalos honlapja: http://www.reinhold-messner.de/
Képek: http://claudiocaprara.ilcannocchiale.it/mediamanager/sys.user/38949/Reinhold%20Messner%20appoggiato%20alla%20parete.jpg
http://partitodemocratico.gruppi.ilcannocchiale.it/mediamanager/sys.user/38949/Reinhold%20Messner%20e%20il%20suo%20castello.jpg



Bizonyára megoszlanak róla a vélemények. Többféle megítélésével találkoztam – ám mivel a hegyek megszállottja, nekem szimpatikus ember. Számtalan filmet láttam vele/róla, a múzeum-szerű kastélyáról, az útjairól. Sajnos életében sosem fog tudni megszabadulni attól a vádtól, hogy ő volt estvére halálának okozója/elősegítője.
Itt egy részlet az Index.hu egy cikkéből:

Reinhold Messner, a világhírű hegymászó továbbra is minden eszközzel igyekszik bebizonyítani, hogy nem tehető felelőssé öccse tragikus haláláért. A két testvér 1970-ben együtt indult a Nanga Parbat hegycsúcs meghódítására a Himaláján. Az ifjabb Messnernek azonban a csúcs közelében nyoma veszett, amiért az egykori hegymászótársak Reinholdot teszik felelőssé. A hegymászó most öccse két évvel ezelőtt előkerült csontjai, bakancsa és dzsekije alapján igyekszik bizonyítani ártatlanságát. Ez nem is olyan könnyű.

Mínusz 40 fok hideg volt. A két testvér 7000 méter magasan a meredek és jeges Rupal sziklafalon mászott. Az akkor 25 éves Reinhold végül egyedül indult el a 8126 méter magas csúcsra, öccse ugyanis túlságosan elgyengült és a magashegyi betegségtől szenvedett. Reinhold elmondása szerint ahogy közeledett a célhoz, hátrafordulva egyszer csak észrevette, hogy öccse mégiscsak utánaeredt. Mikor Günther utolérte őt, a két testvér a világon először együtt érte el a kegyetlen hegycsúcsot.
Az, hogy ezután mi is történt pontosan a Nanga Parbaton, máig tisztázatlan. Hat nappal később mindenesetre Reinhold Messner egyedül tért vissza az expedíció lejjebb várakozó tagjaihoz. Reinhold azt mondta társainak: két nap és két éjszaka vezette le öccsét a csúcsról egy könnyebb, másik szakaszon, ám Günthert elkapta egy lavina és nyoma veszett. Az igazságot csak Reinhold Messner ismeri, de vajon ez-e az igazság?

Messner és az egykori sorstársak, Hans Saler és Max von Kienlin súlyos vádakkal illették egymást a nyilvánosság, később pedig több fordulóban a bíróság előtt is, azzal vádolva meg Reinholdot, hogy felelősség terheli öccse haláláért. A gyűlöletkampányban feltehetően szerepet játszott egy személyes sérelem is. Amikor Reinholdnak a tragikus expedíció után hét lábujját kellett amputálni a súlyos fagyási sérülések miatt, van Kienlinéknél épült fel betegségéből. A lábadozás minden bizonnyal kellemesen telt a meggyötört hegymászó számára, von Kienlint ugyanis nem sokkal később elhagyta hitvese, Ursula és Reinhold felesége lett.

1971-ben Reinhold egyszer már megpróbálta felkutatni öccse földi maradványait a Himalája jege alatt, de nem járt eredménnyel. Két évvel ezelőtt nagyobb olvadás indult, s feltehetően ennek köszönhetően került elő Günther Messner lábszárcsontja. Az első lépés az azonosítás volt. Ennek érdekében lábszárcsontot elküldték egy innsbrucki intézetnek, amely megállapította, hogy az nagy valószínűséggel Günther Messneré. Később más csontok, ruhafoszlányok, a dzseki darabjai és a bakancs is előkerült.Kérdéses persze, milyen bizonyítékul szolgálnak a halál körülményeire a megtalált darabok. A szóban forgó lábszárcsontot 4300 méter magasan találták meg azon az úton, amelyen Reinhold is leereszkedett. Ez azt bizonyíthatja, hogy Reinhold az öccsével együtt jött le a csúcsról, azaz nem küldte őt egyedül egy másik úton vissza az alaptáborba, mint vádlói állították. Mások szerint ugyanakkor nyilvánvaló, hogy a földi maradványok korábban 7000 méter magasan hevertek, csak az olvadó hóval csúsztak le a korábbi alaptábor magasságába.
A volt hegymászótársakat azonban mindez nem győzi meg Messner verziójáról, mely szerint a két testvér együtt ereszkedett le a csúcsról. Hans Saler szerint továbbra is kérdéses, valójában hol és hogyan halt meg Günther Messner.

2009. szeptember 15., kedd

Brutal

/Elöljáróban: Mivel szerda elég sűrű napnak ígérkezik, beteszem az ide szánt postot már ma - kedd - este, és ne számítsatok rám csütörtökig./


Nem írhatok mindig szépről/jóról/boldogságról. A tegnapi örömteli nap után meg különösen keserűnek hathat az alábbi pár mondat, mégis leírom, mert:

Igenis ki akarom mondani a véleményemet, dacára, hogy tudom, lesznek majd, akik nem értenek egyet velem…de egyelőre szólásszabadság van /állítólag/.

Fogalmam nincs Magyarországra eljutott-e a hír, hogy Németországban tizenéves kamaszok agyonvertek egy 50 éves férfit, akinek az volt a „bűne” hogy a metrón, az általuk megtámadott kisebb gyerekeket próbálta megvédeni. A „tömeg” meg csak nézte, mint egy filmet, senki sem sietett a férfi segítségére.

Nyilván mindenki tudna tucatjával írni hasonló példákat, gyanítom, itthon is vannak/voltak ilyen, vagy hasonló esetek, mint ahogy a világban másutt is. /Mivel én a német TV adókat nézem, az ottani, - mostanában elszaporodott - ügyeket ismerem jobban./

Az én bajom ezekkel és a hasonló durva gyilkosságokkal, /pl. bankrablók, stb…/ hogy miért nem végzik ki ezeket. ?
1. Meggyőződésem, hogy lenne visszatartó ereje.
2. Amúgy is olyan sokan vagyunk a földön, igazán nem volna veszteség pár száz ember halála.
3. Nem ellenérv /számomra/, hogy „esetleg” ártatlanokat is kivégeznének, vagy hogy ezzel vissza is lehet élni.

Képek és itt található egy részletes cikk is:   http://www.bild.de/BILD/news/2009/09/14/s-bahn-pruegler/opfer-dominik-b-zivilcourage-22-verletzungen-kopf-koerper.html


Az áldozat                              és az  egyik tettes
                              

Váratlan ajándékaim

Nem bírom ki holnapig !
Csengetett az előbb a postás, és átadott egy nagy borítékot. A feladót látva enyhe bizsergés támadt bennem, ...mint iderült, jogosan. Abile  tündérei landoltak nálam !

Mellesleg elég nagy disznóság, hogy a Kybától kapott ajándékokat még nem mutattam be, itt most látható az ő kis angyalkája is,  falikép mellet, illetve a béka, aki bizonyos okok miatt a tükörre mászott :-)
Mindkettőtöknek nagyon szépen köszönöm  kedves, figyelmes ajándékát !

Élt: 57 évet

Nem vagyok nagy mozi/film-rajongó, de vannak filmek, melyeket többször is megnéztem. /Magánügy, hogy mi, kinek, miért tetszik – lehet, hogy van, aki nem ért egyet velem, de jelen esetben ez mindegy is./ Én ugyanis a Ghost című filmet legalább ötször megnéztem. A Dirty Dancing-ot is láttam kétszer.
Lehet, hogy nem a legnagyobb amerikai színész volt, mégis sajnálom, hogy viszonylag fiatalon elment. Sokra becsülöm, hogy szinte az utolsó pillanatig küzdött, nem hagyta el magát, dolgozott, élni akart. Nem ő győzött…..

Életéről itt olvashatsz: http://hu.wikipedia.org/wiki/Patrick_Swayze


Kép: http://www.patrickswayze.net/Movies/ghost7.jpg  

Nevetni vagy/és sírnivaló

Mert hát ilyen az élet, a jól ismert közmondás szerint is egyszer fenn, egyszer lenn, stb…


Felszállok tegnap a buszra /igeeen, van bérletem, újabban busszal jövök-megyek, mert nincs miért/kiért hazasietnem/ szóval felszállok, és képzeljétek el, egy olyan 20 éves forma fiatalember felállt és átadta nekem az ülőhelyét ! Hát ez velem 65 év alatt még nem fordult elő. Az gyakrabban, hogy én álltam fel egy idősebb személyt látva, aztán közben elmeditáltam, vajon melyikünk lehet az öregebb ??? /Ide inkább nem mellékelek magamról fotót :-) /
Más:
Nagyon szeretem a virágokat – ez tán nem újdonság. A legkedvesebbem a sötétlila őszirózsa. Ebből egy csokorral meg szoktam magam lepni így szeptember elején. De még sosem voltam annyira nagylelkű magammal szemben, hogy vettem volna egy orchideát – holott régen vágytam rá. /Másnak vettem./ Na, most kaptam. Egyszerre kettőt is.

Megnézve a cserépbe tűzött kis cédulát, ezt láttam:
Nemzetközien egyértelműek a jelek, no de alul az az áthúzott kés és villa ? Hát hihető, hogy van ember, aki ezt a növényt meg akarná enni ? :-)
Ezek itt pedig az én csodaszép orchideáim:

2009. szeptember 13., vasárnap

Magyaregregy - Pécsvárad

Jó sűrű hétvége volt, szombaton családi összejövetel, ma pedig kimentem Magyaregregyre. Aki rendszeresen olvassa a blogot, tudja, hogy nagyon szeretek itt lenni, talán azt is tudjátok, hogy volt idő, amikor majdnem ide költöztem. Ahányszor ott járok, mindig elvarázsol az oda vezető út. Ma csodás meglepetésben volt részem, a mézesréti tározónál – életemben ilyent még nem láttam – a réten annyi kikerics volt, hogy a szó szoros értelmében kaszálni lehetett volna. Nagyon kedvelem ezt a kicsi virágot, minden ősszel lefotózok belőlük párat, inkább kevesebb, mint több sikerrel. Olyan pompás, amilyen a valóságban, soha nem lesz a fotón. Ma, miközben megálltam egy képkészítés erejéig, reggel 9-kor azon a harmatos réten, olyan menyei friss, üde erdő-föld-eső-és nemtudommi ?boldogság? illat volt, hogy el nem tudom én azt mondani. Annyira szeretem ezt a fanyar, fantasztikus illatot, hogy képes lennék reggeltől estig szimatolni. Arról inkább nem írnék, hogy ezen az úton /is/ milyen fájdalmas emlékek kísértek – én annyira, de annyira igyekeztem megerősíteni a lelkemet, de csak nem úsztam meg ma sem…
Mézesréti kikericsek

Egregyen jó volt ma is. Lefotóztam a templom különös, primitívségében is pompás golgotáját – miközben hallgattam a Mária-ünnep alkalmából a 10 órás mise előtt zsolozsmázó nénikék imáját.
Leszedtem a paradicsomot, segítettem üveget mosni barátnőmnek, a gázon rotyogó szilvalekvárhoz, és csak úgy beszélgettünk, ami mindig olyan hatással van rám, mint az összekarmolt tengerparti homokra a lassan kifutó tenger hulláma. Elmos, elegyenget, elsimít mindent, megnyugtat, lecsendesít.

Egregyi golgota
Egy pompás ebéd után elindultam Pécsváradra. Sajnos, hogy a vár felé, a Hármashegyen át vezető utat lezárták és már nem lehet autóval átmenni errefelé. Aki erre nem járt, nem is tudja, mit veszített. Én sokszor voltam arra, valami varázslatos, vadregényes vidék. Egyébként a lezárással ezt talán meg lehet őrizni. Természetvédelmi terület – sajnálom, hogy nem mehetek arra, de elfogadom, megértem.

Pécsváradi golgota
Pécsvárad kellemes meglepetésekkel várt. Már sokszor mentem el a Nagyboldogasszony temploma előtt, de pl. nem vettem észre, hogy az ottani golgota mozaikokból készült. Azt sem tudtam, hogy van itt szoborpark, legalább 20 faragott fa szoborral.

Szoborparki Szűz Mária
Hazafelé az u.n. régi hatoson jöttem. Vasárnap késő délután lévén, a rendes hatoson az őrült népek ezerrel száguldoztak – ilyenkor nem szeretek arra menni. Nem vagyok képes felfogni, miért kell a megengedett sebességnél gyorsabban menni ? Én is 80-90 közötti tempóban megyek, most aztán már nem is Trabival, mégis dudálnak, villognak, mutogatnak…No, mindegy, ezen én úgyse tudok segíteni…fussanak, rohanjanak a vesztükbe … csak legalább másokat ne veszélyeztetnének…
/Most, - hogy készítettem a blogba a fotókat - láttam, hogy elkövettem egy szarvashibát…. Sajnos a kikericsek makrózása után elfelejtettem a gépet átállítani. Így sajna a virággal teli rét képek nem sikerültek. Egyet azért beteszek, de a valóságtól csillagévnyi messzeségben van !/