Kicsit szomorkás

Jó sokáig beszélgettem ma  valakivel. Afféle "lelkizős" beszélgetés volt. Miután elváltunk, s én egyedül maradtam, hosszasan elmeditáltam bizonyos dolgokon. Mondjuk olyanokon, mint az elmúlt életem. Keserű nevetéssel, tán pici síráskezdeménnyel a torkomban megállapítottam - Molynéni kedvelt szavajárásával - "Igen, szép életem volt....."  Csakhogy a hangsúly ezen az utolsó négy betűn van - és ezt napról napra egyre jobban érzem...

Kosztolányi Dezső: Vénség

Nem így képzeltem. Furcsa, csúnya szörnyet

gondoltam én és fáradt öreget,

aki köhögve a botjára görnyed

s hátán a régi rőzse integet.

De most, hogy itt van, még százszorta szörnyebb,

mint a mesébe, néma és meredt,

majdnem derűs és kedves, azzal öl meg,

hogy vár az íróasztalom megett.

Mert ennyi csak: ha eljön a tavasz,

megismerem, hogy mindig ugyanaz,

s belényugodtam, hogy a láz elillan.

Nem sírok, ha az esték holdasok,

és néha, hogyha éjjel olvasok,

kissé homályosabban ég a villany.

De, hogy ne szomorú gondolatokkal kezdjétek a napot, bemásolom ide /ismételten - mert egyszer valamikor nagyon régen már betettem/, a fentebb idézett, kedvenc mesémet:

Mosonyi Alíz – Háy Ágnes: Szekrénymesék

Volt egyszer egy Mari nevű szekrény. És ebben a szekrényben lakott egy nénike. – Nem itt kéne nekem lakni – sírdogált a nénike. – Nem egy gombos dobozban. Öregségemre nem ezt érdemelném. – Nénike, nénike – mondogatták a gombok. – Ne sírdogálj ! – Éppenhogy ezt érdemled. Vagy még ezt se. Ki rágta meg a télikabátot ? – kérdezték a gombok. – Én – mondta a nénike. – Ki ette meg a csipkegallérokat ? – kérdezték a gombok. – Én - felelte a nénike. - A bársonyködmönkét ? A selyemesernyőket ? Ki ette meg ? – Én, én – felelte a nénike. – Azt a sok szép zakót, nadrágot Made in England, ki falta föl ? – kérdezték a gombok – Hát én – mondta a nénike. – Csakis én. – A molyirtót is ? – kérdezték a gombok. – Azt is – mondta a nénike. – Igaz. Szép életem volt. – Hát akkor – mondták a gombok . – Nincs miért sírnod.