Az idő olyan pompázatos volt, hogy ennél csodásabbat kívánni se lehetett volna. Sütött a nap, de nem volt már forróság. Az idegenforgami főszezonon is túl vagyunk, tömeg se volt.
Programokra a csütörtök délután és a péntek délelőtt állt rendelkezésünkre. Mivel mindenki ajánlgatta, tervem volt, hogy elmegyek pl. a híres-neves és állítólag nagyon szép állatkertbe. Ehelyett kaptam egy olyan balatonfüredi délutánt, mint egy álom. Most nem túlzok.
Én még életemben nem voltam így ősszel a Balatonnál, mindig csak nyáron. Ez a Tagore sétány amúgy is gyönyörű – csodálatosan karbantartott, virágos-szobros, tiszta/!/pados. Most viszonylag kevesen voltak – leültünk egy padra, /itt velem volt mindkét unokatesóm, mert valójában az egyiket látogattam meg, és ő beszervezte nekem a másikkal való találkozást is, hiszen a közelben, Csopakon lakik ő is /. A csopakit évek óta nem láttam, a veszprémivel gyakrabban találkoztam. Így hát beszélgettünk erről-arról, főleg családi dolgokról. De csak olyan ráérősen, meg-megakadva, csendesen.
A látvánnyal nem tudtam betelni. Mintha valami csorgó mézen át láttam volna mindent. Édes-homályos-pasztel-lassúdad volt minden. Távol volt minden és közel, csobbant a víz, kiáltott egy sirály. Ritkák az ember életében az ilyen pillanatok, meg kell becsülni ezeket.
Valójában semmi se történt. Kicsit fényképeztem a sétányon, de nem nagy elánnal, gondoltam, hogy már mások ebben megelőztek. /Itthon kiderült, ezt jól gondoltam./
Ha most bárki megkérdezné tőlem, hogy elcserélném-e ezt a délutánt egy állatkertire, hát egyértelmű „nem” lenne a válaszom. Az állatkertre majd a legközelebbi alkalommal kerítünk sort. Ezt már most megbeszéltük.
.
A fenti képek készültek Balatonfüreden, a Tagore sétányon.
Pénteken a városban sétáltunk. Itt se tudtam betelni a sok szépséges zölddel, virággal. Ez az „élhető” város, nem ám Pécs. Szivárvány szikrázott a kis virágos parkokat/ágyásokat automatikusan locsoló vízsugarak között. Nagyon jópofának és hasznosnak találtam az ottani nagy méretű szemétgyűjtőket. Nem olyanok, mint a pécsi ufó-kukák, azokba nem lehet belelátni, szerintem részben ezért is gyújtják néha fel. A veszprémi nagy kukáknak legalább egyik, de van ahol mindegyik oldala fémrácsos, látod, mi van benne, és hogy NEM érdemes abban kotorászni.
Kétségtelen, a külterületi, magas-házas városrészekben nem, csak a belvárosban sétáltunk – de itt ragyogó tiszta/ápolt volt minden. A Vár utca hangulata megkapó, van valami olyan bája, ami engem azonnal Szlovéniára, az ott látott pici, gondosan megőrzött óvárosi részekre emlékeztet. Ha véletlenül Szlovéniába tévedne mostanában valaki közületek, hát a Kropa nevű kisvárost ki ne hagyja ! /Bled közelében van./ És ha én valamit Szlovéniához hasonítok, akkor annál nagyobb dicséretet már nem is tudok mondani. A sétáló /Kossuth/ utca ugyan nem ilyen hangulatos, de azért ott ülünk le egy fagyi idejére, nézve a szorgos hangyakánt ide-oda cikázó embereket.
Néha olyan különös ez az érzés, csak ülsz, mintha a dolgok nem is veled, hanem valahogy rajtad kívül történnének. Én szeretem ezt az állapotot. Kikapcsol, megnyugtat, elandalít. Visszafelé a színház előtt mentünk el, itt került szóba Bujtor István. Olyan volt, amilyen. Lehetett szeretni és nem szeretni. Egy 67 éves ember volt, jó és rossz tulajdonságokkal. Este meg itthon vár a hír: meghalt. Furcsa érzés volt arra gondolni, hogy tán épp abban a pillanatban, amikor mi beszéltünk róla, akkor távozott közülünk.
Ebéd után aztán az a két óra már nagyon gyorsan elszaladt. Péntek lévén, féltem a hazafelé-úttól, ám felesleges volt, mert két buszt indítottak, az elsőre azok szállhattak, akik Siófokig illetve Pécsig mentek, ugyanis más helyeken ez a busz nem állt meg. Így hát 7 helyett már 6-kor itthon voltam.
Mindent összefoglalva, nagyon kellemes két napom volt. Úgy gondolom, tavasszal meg fogom ismételni. Akkor aztán nem menekül az állatkert !
Megyei könyvtár
Petőfi Sándor
Egy szép szükőkutas leány-szobor
A szlovéniai hangulatú Vár utca.
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése