Vasárnap

Nagyon rosszul indult a napom. Hajnali fél 4-kor felébredtem és egyszer csak az jutott eszembe, hogy nekem most már a szótáramból mindörökre a „kell” szó hiányozni fog. Nekem semmit sem „kell” már csinálnom….Nem kell Lilit sétálni vinni, nem kell etetni, nem kell miatta haza sietni, stb… Ezek voltak az én jelzőköveim, irányítóim, részben tán korlátaim is, de szükséges, jó, az életemnek értelmet adó jelzőkövek, és most ez mindörökre elveszett…

Ez a mondat olyan kézzelfoghatóan, élesen bukkan fel az agyamban, hogy le se tudom írni. Olyan volt, mint egy kő, ami rajta fekszik a szívemen, mindörökre, eltávolíthatatlanul.
Nem akarom én magam sajnáltatni, a gondolataimat se azért írom le, hogy próbáljatok meggyőzni, hogy deeeeeeeee, van még más is, amit „kell” csinálnom. Igazán mondom felesleges. Sírok, de a könnyeimen át azért tisztán látok.

Ezt a bekezdést akár ki is hagyhattam volna. Gondolkodtam is rajta kis ideig… de aztán mégis csak bent hagytam. Miért volna baj, ha tudjátok: az élet/em/ nem habostorta mostanában.

De hogy ne ezzel a marcangoló szomorúsággal teljen a napom, beültem a kocsiba, s irány Orfű. Szeretek vezetni. Lefoglal, eltereli a figyelmemet saját magamról. Az idő pompás volt. A barlangos réten ici-picit megsajdult a szívem, a 40 évvel ezelőtti szépséges élményeimre gondolva. Az is a múlt. Sőt ! Régmúlt.

A rét itt is, mint Magyaregregy felé, telis tele volt kikericcsel. Akárhogy is igyekeztem, ezek a fotók se jobbak, mint a múlt hetiek. Találtam eddig felfedezetlen szobrokat is, de az igazi felfedezésem a Napszentély kilátó volt. Tekeresről Magyarhertelend felé indultam haza, hogy ne ugyanazon az úton kelljen hazamennem, amin jöttem.

A táblát olvasva elgondolkodtam, hogy erre van nekünk 20 milliónk, ugyanakkor a területileg illetékes önkormányzatnak nincs pár ezer forintja, hogy az út mellet,az égig érő parlagfüvet lekaszálja. Ember se közel, se távol, világvégi helyen van ez a kilátó. 4 emelete, 75 lépcsője van, s egyelőre egész jó állapotban van. Majd eljövök ide jövőre is. Ámbár lehet, hogy addigra vidám fiatalok már tábortüzet raknak a húszmilliós faszerkezetből…

Délben családom egyik felével ünnepi ebédre voltam hivatalos, ami nagyszerűen sikerült, megturbózva még egyikük római vakációjának diaképes beszámolójával. Alig végeztem ezzel, már rohantam a Zöldelő utcába, ahol kivételesen ma lehetőség volt a Berghauer Tibor magán-arborétumának ingyenes megtekintésére, az örökségnapok keretében. Érdemes volt bolyonganom negyed órát Pécsbányatelepen, valóban szép a kis arborétum s meglepően sokan voltak ma ott.

Este szintén rokonlátogatóban voltam, családom másik felének messze-szakadt tagjával találkoztam, s igazán mondom, nagyon kedves másfél órát töltöttem velük.
Most itt ülök a gép előtt, nézem: 197 fotót „lőttem’” ma. Elég rendes teljesítmény. Elfáradtam. Nagyon, nagyon remélem, hogy ma hamar el tudok aludni, s holnap a mainál vidámabb gondolatokkal ébredek.