Újabb Zsolnay-bejárás

Ezt írta - többek között - az újság (Pécsi Hírek):

„…lehetőség nyílik olyan egyetemi épületek megismerésére, melyek a későbbiek során a nagyközönség elől …elzártan működnek majd….A látogatás során restaurátorok segítségével megismerhetik a Zsolnay kerámiák helyreállításának folyamatát és nehézségeit….”

Nosza ! Ott a helyem !

Már ¾ 9-kor őrült tömeg volt – a szervezők mentségére NEM szólhat, hogy „nem gondolták, hogy ennyien lesznek” …. Ugyanis eddig még minden meghirdetett alkalommal ennyien, vagy még többen jöttek össze. Ami egyébként a város lakos-számához képes elenyésző létszám, de a hely adottságaihoz képest nagy tömeg. (Az csak egy zárójeles megjegyzés részemről, hogy zömében közép- és időskorúak voltak, a fiatalokat úgy tűnik, a – részben - nekik épült létesítmények nem nagyon érdeklik.)

 

Szóval 9-kor, mint Mózes a tengert, szétválasztották a népet a vezérek.  (Megint csak zárójelben: tudták, - hiszen nem az első alkalom volt - hogy sokan leszünk, de eddig még egyszer sem jutott eszükbe  a szervezőknek, hogy egy hangosbemondóval segítsék részben a csoportvezető munkáját, részben a hallgatóság élvezetét. Így, aki elöl volt, hallotta a szöveget,  aki meg hátrébb, az nem.)

 

Én abba a csoportba kerültem, amelyik először az egyetemi létesítményeket nézte meg – emiatt aztán a legrégibb, a Felsővámház utcai  épületekhez már el sem jutottunk, pedig a bejárás két óra hosszat tartott. Reménykedem, hogy talán lesz még valami alkalom, s ezt is megnézhetem.

Elismerem, én elfogult vagyok ezzel a Zsolnay negyeddel, még akkor is, ha bizonyos dolgokat alkalmanként ócsárolok/szidok.  Nekem azok a részek, melyeket ma láttam, nagyon tetszettek.  Az már egy más kérdés, hogy szerintem idén SE lesz ez még teljesen készen. 

Most tehát láttam a Zeneművészeti Főiskola termeit, és mellette a képzőművészek részlegét, átmehettem a Csipke-hídon, és bejutottam a ledőlt faláról elhíresült rektori épületbe. No persze csak „épphogy”  mert ugye 2 óra egy ilyen hatalmas tömegnek igazán alapos megtekintésre se nem elegendő, se nem lehetséges. A Zeneművészetis részben gyakorlatilag csak a koncerttermet és a lépcsőházat, valamit a második emeleti kilátót láttuk.

 Ez a Zeneművészeti és a Képzőművészeti Kar összekötő folyosója

 A Zeneművészeti Kar kis előadóterme

 Kilátás a  II. emeleti teraszról

A képzőművészek házában pedig a fenti, egyetlen termet láttam – amiről a fényképezés miatt nem is tudom, hogy tulajdonképpen mi célt fog szolgálni. Valamiféle keramikusok lehetnek majd ott, a már bent lévő tárgyakból ítélve. 

A Csipkehíd gyönyörű, de -  sajnos rajtam kívül  - senki se tudja, hogy ez a név lenne a legjobban ráillő, ezért aztán egyszerűen csak „a híd”-ról beszélnek. (Sajnos azt nem hallottam, hogy a csoportvezetőnk beszélt-e a híd lehetséges nevéről.)

A rektori hivatal épületében a könyvtárba sem mentünk be, csak az üvegajtón keresztül sikerült egy gyenge fotót készítenem, pedig bizonyára szép lehet a többi része is. A főépület folyosóján álltunk meg, itt csak az emeleti  korlát-díszeket, illetve a néhány  meghagyott fali-csempét lehetett látni. Egyetlen terem volt nyitva, oda se lehetett bemenni, csak be-fotózni.

(( Kétszeresen zárójelben: Mellesleg – aljas módon – megfordult a fejemben, hogy azért nem vittek be minket több helyiségbe, mert azt hallottam, hogy vannak komoly építészeti gondok, hullik a vakolat, megrepedt a fal… Aminek bizony oka lehet, amit egyesek rebesgetnek. Nevezetesen, hogy a NEM pécsi tervezőknek valójában nem volt tudomásuk (vagy ha volt, figyelmen kívül hagyták), hogy a gyár vízellátása a Mecsekről, a gyár alatt le/kifolyó forrásokból történt. Egyébként  az ide lefolyó és felesleges vízből táplálkozott a Balokány tó is. Én – ez volt a munkám – többször is ellenőriztem ezeket a forrásokat, a vasúti sínek közvetlen szomszédságában. Na, miután a gyár bezárt, a vízkivétel megszűnt, a természet viszont erről nem vett tudomást, és ugyanannyi (vagy akár  több) vizet „termelt”, mint a gyár üzemelése alatt. A víz pedig, ha nem tud elfolyni, akkor felgyülemlik és mondjuk áztatja a falakat.))

 A kis minaret és a Bóbita

 Az imádott "Nagy kiállítótér" bejárata

 A régi pirogránit üzem

Innen aztán a hídon visszasétálva a régi pirogránit üzem felé indultunk és a cifra kéménynél kötöttünk ki. Itt se mentünk be semelyik épületbe – igaz, a zöme egyelőre teljesen  romokban hever. 

A túra a (DOZSO-ban, vagy most talán már) Bóbita Bábszínházban ért véget, ahová én már fel se mentem, hiszen jártam ott, s ahhoz az állapothoz képest max. egy újabb kis bábkiállítás van,  ami nekem újdonság lett volna. Az épület mellett  készültek gyermek-játszóterek, de egyelőre elég sivárnak tűnnek.

 

Összegzésképp: ez a csoport tehát nem látta sem az én imádott  nagy kiállító-teremet, sem a félkész csillagvizsgáldát, sem a majdani vendéglátó egységek helyszínét. Az egyelőre szétdúlt kertet nem sajnálom, mert azt tényleg akkor lesz érdemes megnézni, ha majd minden a helyére kerül.

Nagyon reménykedem, hogy lesz még egy ilyesféle  túra, s ha igen, én ott leszek.