Boldogság

 Elolvasásra ajánlva kaptam. Nem ismertem, de annyira tetszik, hogy megörökítem itt is, hiszen olyan régen adtam közre  verset....

Vajda János A városligetben

 

Ha a városligetben járok,

S az ég derült, a nap ragyog,

Oly szépnek látom a világot!

Oly boldog, oly vidám vagyok.

 

Mint hányt-vetett hajós a révben,

A gyermek anyja kebelén,

Sebzett vad a tó gyógyvizében:

Magamat itt úgy érzem én.

 

Itthon vagyok; ez az én fészkem.

Füpamlagomra heverek.

Olyan vagyok (és voltaképen

Ki boldogabb?), mint a gyerek.

 

Egyszerre örülök a létnek,

És szinte nem fogy a csodám:

Hogy is láthattam oly sötétnek?

S magamba gondolom, no lám,

 

Van, van igazság mégis itten!

A földi sors mértéke jó.

Bár neked itten semmid sincsen

Mindabból, ami elmuló;

 

Sajátod e véges határban

Nincs egy arasznyi földdarab:

A mindenség közbirtokában

Mégis te vagy leggazdagabb.

 

Tán a vagyontul függ itt minden,

Hogy amivel bírsz, mennyit ér?

A telekkönyv itt szíveinkben;

A fő, hogy abba mennyi tér?

 

Mi haszna süt a nap a tóba,

Ha ronda, sáros a szine?

Mit ér a vaknak a színpompa,

Süketnek összhang, dal, zene?

 

Minek neked parányi részlet,

Ha tied az egész világ?

Téged, felséges szép természet,

Oly dicsőnek, mint én, ki lát?

 

E tiszta szív kristálytükrében

Te örömest nézed magad.

Gyönyörködöl, hogy olyan épen,

Oly hűn, amint vagy, visszaad.

 

Nem, többé nem panaszkodom rád,

Hogy mért nevelted fiadat

Olyan hasonlatosnak hozzád,

Oly nyílt, igaznak, mint magad.

 

Az élet álnok versenyében

Volt e miatt sok, sok bajom.

De megvan érte, látom, érzem,

A mérhetetlen jutalom.

 

Mi egymásé vagyunk. Egymásban

Élünk, találjuk örömünk.

Ismerjük egymást; fény s homályban

Találkozunk, ölelkezünk.

 

Itt van egészen - a szememben

Megannyi gyémánt harmatod.

Aranyhajával itt szivemben

Fürdik, szűz meztelen, napod!

 

Legdrágább kincseid kinálod,

Szemérmes kebled fölnyitod;

Elrejtett bájaid föltárod,

Nincs köztünk semmi fesz, titok.

 

Mi értjük egymást; ez az erdő

Az én királyi palotám;

E mennyezetes mohos csertő

Trón, bölcső, páholy, nyoszolyám.

 

Virág - illatlehelletével

Fényével a meleg sugár,

Köszöngető lomb néma jellel,

Édes-bús dallal a madár;

 

Ölelgetésében a pázsit,

Pillangó játszi röptiben,

A szél, mely fürteim közt játszik,

Csókjaiban beszél velem.

 

A nyári égbolt arenája

Vándor-szinész felhőivel,

Az üstökös lovar pályája

Tündéri színműt játsznak el...

 

- Így mulatunk, így édelgünk mi

Ketten, magunkban, egyedül;

Vigyázva, hogy ne lásson senki,

És a mulatság sikerül.

 

Mert persze, persze a ligetbe

Én rendesen korán megyek;

Mikor még nincs megfertőztetve;

Nem járnak ott még - emberek...  

És nem tudtam megállni, (legfeljebb ma senki nem olvassa el ezeket a sorokat),de bemásoltam ide egyik, hasonló témájú  saját kedvencemet:

Szabó Lőrinc: Erdő

Fekszem hanyatt,
fejem alatt
föld méhe háborg,
nézem a felhőt
és lent az erdőt,
e néma tábort,
mely véd sötét
dárdáival
s ha betakar
fekete árnya:
elcsöndesülnek
zúgó szívemben
a gondok is,
alszom s alusznak
alvó húsomban
a csontok is.