A történet a következő: Ma a vérengző vadászaim /=macskák/ megfogtak egy kicsi, fészkéből már kinőtt, de repülni még nem tudó feketerigó gyereket. Őt:
 |
Tipródtam vagy fél órát, mi legyen vele.
Egyes variáció: Elengedjem ? A vadászok újra megfogják. A környék tele van macskákkal, azok elől a legügyesebben lapuló gyerekmadárka is nehezen tud elrejtőzni. Kérdés az is, az anyja folytatná-e az etetést, tekintve, hogy én is kézbevettem már. /Hallottam valami olyasmit, hogy némelyik anyamadár, ha megérzi a fiókán az „emberszagot” nem eteti a kicsit tovább./
Kettes variáció: Megtartsam ? Igenám, de hogy ? Se kalitka, se eledel, és az etetésben is bizonytalankodtam, miképp tudnám én megvalósítani, őszintén szólva madaram soha nem volt. Honnan szerzek és milyen eledelt ? Ez se a 100 %-osan jónak ígérkező megoldás
Hármas variáció: Állatkert. Csak van ott valaki, aki foglalkozik ilyesmivel. Hát nincs. Elirányítottak a Misina Állatvédő Egyesülethez. Nem mondanám, hogy lelkesen, sőt, kifejezetten nehéz szívvel választottam végül ezt a megoldást. Vittem a „lekenyerezéshez” szükséges matériát is, igaz, nem földigilisztát, hanem 10 kg. kutyatápot. /Ostoba módon azt hittem, talán ez meghatja őket./ 15 éve nem jártam Vasason. A menhelyi körülményeket nem szívesen részletezném.
Átvették ugyan a madarat tőlem, de a hölgy első kérdése az volt, /miután mondtam, hogy feketerigó fióka/ hogy miért nem tettem vissza a fészekbe ? Megállt bennem az ütő. Hát ezt se tudja ? A kisrigók egy idő után elhagyják a fészket, és soha többé oda vissza nem mennek. A földön neveli fel az anyjuk, s onnan tanulnak meg repülni is. Szóvá is tettem azonnal, hogy a feketerigót ugyan nem lenne érdemes visszatenni, gyorsan korrigált az átvevő, hogy hát igen…
Aztán a dobozt madárral együtt átvette / leadminisztráltuk, mert a papírmunka fontos/ és bevitte a másik helyiségbe. Egyszerűen nincs kedvem /tán lelkierőm se/ leírni, hogy néz ki ez a menhely. Kedvenc mondásom, hogy a szegénység nem feltétlenül kell, hogy együtt járjon a rendetlenséggel és a piszokkal. Elkeserítő ami ott van. Tudom, tudom, nincs pénz…. Akkor is elkeserítő. Visszamentem az autóhoz, jól kibőgtem magam. És kérdőre vontam a Jóistent, miért is állít engem ilyen nehéz döntések elé ? S ha már állít, akkor miért nem erősít meg abban, hogy amit döntöttem, azt jól döntöttem. Mert bizonytalannak éreztem/érzem a kismadaram sorsát.
Most aztán rághatom magam, hogy mégis mi lett volna a helyes döntés ?
Amúgy se volt szerencsés a délelőtt. Lilit is vittem magammal, meg a fényképezőt is, hogy sétálunk majd ott a vasas környéki virágos rétek egyikén. Alig mentünk 500 métert, szakadni kezdett az eső. Így hát a betervezett séta se sikerült. Most aztán pár napig van min keseregnem. Ezt az egy képet tudtam csak ellőni. A kép címe: "Ha ő mesélni tudna..."
 |
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése