Mese a kőről, aki mindig elégedett volt

Marie-Louise Vert -  Mese a kőről, aki mindig elégedett volt

Volt odafenn a hegyen, félig belemélyedve a földbe egy nagy kő. Ez a kő mindig elégedett volt.
Mióta lehetett már ott, maga sem tudta...
Reggel harmattól frissen ébredt, délben a nap megforrósította és este, mielőtt elaludt, rózsaszínű és lila árnyalatokba öltözött.
Naphosszat a tájat nézte, és nem unatkozott. Hiszen ott voltak a szomszéd hegyek, melyek nagy köpenybe burkolt óriásokra hasonlítottak, akik azért gyűltek össze, hogy meséket mondjanak el egymásnak. Azután ott voltak a völgyek mélyedéseiben a házak kis csomócskái, fehérek, mint a fészekben a tojások, és a templom, akár egy kövér tyúk, úgy feküdt a közepükben. S ott volt még egészen távol, lent a síkságon ez a nagy ragyogó kígyó, a folyó.
Kövünk sok mindent látott a saját hegyén is: a legelőket, a csordák jövés-menését. Nyomukban csengettyűszó szállt. Majd lejjebb az erdőt, a sötét fenyőket. Ha a szél meghajlította ágaikat, olyan mozgással és zajjal elevenedtek meg, mint a tenger.
Körülötte hollók keringtek kiáltozva, és bogarak zizegtek a száraz fűben. Az eső és a napfény úgy vonult át a kövünkön, hogy a békéjét nem zavarta.
Márpedig a hegy rossz szelleme nem szerette a boldog embereket, sem a nyugodt tárgyakat.
Azt mondta a kőnek:
- Örülsz, hogy itt lehetsz?
- Igen - felelte a kő -, jól megvagyok itt.
- Úgy?! Örülsz! No, majd én kiköltöztetlek innen, és elgurítlak messzire.
- Micsoda szerencse! - mormolta a kő. - Utazni fogok.
Szörnyűséges földomlás keletkezett: a kő levált és elszabadult, lejtőről lejtőre bukott, majd begurult egy mély szakadékba.
- Milyen finom hűvösség van itt! - mondta, amint leérkezett.
Ez a vizek birodalma volt: mohaszálak és fodorkák alatt megbújva, kis források csörgedeztek a sziklák között. Odahallatszott tompa moraja egy vízesésnek, melyet a fák és bokrok elrejtettek a szem elől: a szakadék legmélyén pedig egy hegyi patak játszott bakugrást a sziklákon.
Kövünk egy hegyi patak medrébe esett.
Amikor az esés szédületéből magához tért, érdeklődve figyelte környezete életét: fehér hasú, fekete pöttyös hátú pisztrángok siklottak körülötte, bújócskát játszva. Apró rákok másztak feléje, visszafelé járva, és őalatta rejtőztek el...Mindez roppant mulatságos volt.
- Még mindig elégedett vagy? - kérdezte fütyörészve a rossz szellem.
- Igen - felelte.
A szellem erre dühösen kiáltotta:
- Majd megmutatom én neked! Elvitetlek egészen a tengerig!
"Micsoda szerencse! - gondolta a kő. - Még sosem láttam a tengert!"
És a hegyi patak megdagadt, zúgott, félelmetessé vált: magával sodorta a követ, az vele bukdácsolt egészen a folyóig. A folyó belevetette a folyamba, és egy szép reggelen megérkezett a tengerhez.
A kő utazása alatt megszabadult a földtől, mely besározta. Megcsiszolódott, és most szép gömbölyű volt, fényes, sima, mint a márvány, és oly kellemes tapintású is.
Az emberek felvették, ujjukkal simogatták, és nézegették.
- Milyen szép lettem! - mondta a kő. - Igazán örülök, hogy gömbölyű lehetek.
A rossz szellem ezt is meghallotta. Belegurította az óceánba, egyenesen egy szikla-halom közepébe. Egész nap követte a hullámok mozgását, melyek a szirtekhez csapkodták: ekkor összetört, szétmorzsolódott, és kis kavicsokként a partra hullott.
-" Milyen kellemes itt!" - gondolta magában, míg a fürdőzőket nézte. Gyerekek körében élt, akik parányi ásójukkal kivájták a homokot, vagy süteményeket készítettek.
Addig taposódott, mígnem lágy, aranysárga homokká lett, mely vízként folyt alá az ujjak között.
- Érzem, hogy könnyűvé válok, oly könnyűvé... - mondta még mindig örömmel.
A rossz szellem végül is megfeledkezett róla. Visszatért a hegyekbe, hogy más élőlényeket és más tárgyakat gyötörjön.
A kő pedig boldog időket ért meg: a gyerekek nagyon szerették napszínű homokját.
Azután egy este, mikor már nem volt több, mint egy csipetnyi aranyló por, könnyű szél járt arra: végigsimítva a virágzó orgonabokrokon, magával vitte őt egy illatos fuvallatban.

Így tűnt el a kő, aki mindig elégedett volt.

Kérdezem magamtól: melyik halmazállapotban vagyok ? Még kő, vagy már homok ? És szeretek-e az lenni, ami vagyok ?