Felkavar és összezavar....

Kedves olvasó, jelentem: csömöröm van ! Amilyen balga vagyok, ma megint bekapcsoltam a rádiót. Nem kellett volna. Felkavar és összezavar. Jobb, ha semmiről se tudok, amúgy pedig minden bizonytalan./Bár talán most meg épp ez jó ? – nem is tudom…./ Aztán az egész délelőttömet egy nyavalyás adatlap kitöltésével múlattam. Én, aki 40 évig voltam aktakukac, éppenséggel egy, az én volt hivatalom részére készítendő jelentéssel bajlódtam. Kénytelen kelletlen még segítséget is kellet kérnem. 
Persze, hogy ennek kapcsán is vad, hogy ne mondjam, a vége felé már gyilkos gondolatok kavarogtak az agyamban. „….Miért hagytuk, hogy így legyen ? …” Csillapítottam magam először a dallal, aztán egy verssel:  

József Attila: Mindent hagyok  

Nagyon útálkozhatott az Isten,
Hogy ilyen csúnya plánétát köpött -
Ó, szépség, jóság!... De már mindent hagyok.
Villámokból font kerités tövébe,
Ma lefekszem a szívem közepébe.
Egész nyáj leszek benne. Egyedül,
A nagy akolban egyedül vagyok.

Hittem, hogy a hitványabb lettem én,
Akin az idő csak tovább fut át
És úgy magasztaltam a minden-embert,
Mint akinek
Csak magyarázták a megvolt csudát.

Ha hitvány voltam, ezért voltam hitvány.
Ó, egy percre megláttam magam.
Ott álltam én a Napban! Ott a Napban!
Bordám szaggattam! A Nap suttogott:
Véredben állsz, te, ha bennem állsz!...
És lassan, lassan süllyedtem a Napban.

A szél sikoltott. Fölkapta a szívem
S egy csöpp vérem, ami még megmaradt,
Végiggurult lobogva az égen.
Utánaszaladt.
A földre ekkor tűzcsóva esett.

Mindent hagyok már. Bomolj meg magadban,
Világ, ó világ! Én szivemben alszom.
Tiszta mosolyom hideg víz hulláma,
Hogyha néha fölemelem arcom.