Szél

Olvasom/hallom, az ország jó részére betört a tél. Hiába reménykedtem, mi se úsztuk meg… Most azonban kivételesen nem a hóról, hanem még egy tegnapi eseményről szeretnék írni. Megtapasztaltam én már sokféle időjárási körülményt. Érdekes, különös dolgokat is, mert szerencsémre elég sokat tartózkodtam kint, természet-közelben. 
Átéltem erőben egy kőüreg védelmébe húzódva, öklömnyi jegeket hullató nyári vihart, egy téli túrán szívdobogtatóan félelmetes mély hóban jártam, alig bírtam kikecmeregni belőle, beszívtam a Szahara sivatagi melegét, ami púder-szerű homokkal hinti tele a vizespoharadat, meg az ételedet, tőlem pár méterre vágott egy villanypóznába a villám az orfűi réten, és sorolhatnám a természeti/időjárási különlegességeket, mellyel a Sorsom engem eddig megajándékozott. /Nem viccből írom, tényleg végtelenül hálás vagyok, hogy ezeknek tanúja lehettem!/ 
 

Ám a tegnapi délelőtthöz hasonló érzésem még sosem volt. Sétából már hazafelé jöttünk a Lilivel. Egy K-Ny- tájolású utcán ballagtunk, nem volt különösebben rossz az idő, főképp ha azt veszem számításba, hogy február van. Hideg volt, de csak minusz 1-2 fok talán, gyengén fújt a szél, a nap nem túl vastag felhők mögött bujkált. És akkor egyszer csak valami félelmetes erejű szél tört ránk ! Hogy a szemetet egy ezredmásodperc alatt felkapva a magasba röpítette, nem is volt furcsa. Egy közelünkben nyitva álló fakaput hirtelen dörrenéssel bevágott, egy másik, hatalmas vaskaput úgy megrázott, hogy a kutya ijedten lapult a lábamhoz, nem messze tőlünk lesodort egy cserepet, ami nagyot durranva tört darabokra a járdán. Olyan ereje volt, amilyent én életemben eddig még nem éreztem. Pedig mindig szerettem a széllel játszani, sose féltem.
 

Ha nem volt nagyon hideg, de elég erősen fújt, a gyükési réten kitártam a karjaimat, és behunyt szemem mögött azt képzeltem, madár vagyok, s mindjárt felrepülök. Nem sokszor volt részem benne, de valami varázslatként gondolok azokra az álmaimra, amikor repültem. Nem féltem, amikor egy kis faházban a nyári vihar döngette a falat, és a repülőn se, amikor kicsit ”ringatóztunk” a szélben. De ma…ma ez a szél megijesztett.
 

Amilyen az én agyam, beindul néha. Valami miatt rögtön arra kellett gondolnom, mi lenne, ha most ez lenne az utolsó fél órám ? Ha valami szörnyűséges természeti katasztrófa előjele lenne ez a szél ? Mit tennék, ha érzékelném, hogy elsötétül a Nap, hogy fogy a levegő ? Nem tudom, 

Ti vagytok-e úgy, hogy erről-arról fantáziáltok: mi lenne ha... ? Nem csak lottó-ötösre lehet gondolni, hanem ilyen helyzetekre is. Nekem most nyomasztó gondolataim voltak. 
Magam se értem, miért, de felötlött bennem az az álom, ami egész életemen végigkísér, alkalmanként vissza-vissza tér. Nem akarom én ezt most leírni, de ebben az álomban is van szél, mai zörgeti az ajtókat, és ebben az álomban mindig nagyon féltem. /Ma már eljutottam oda, ha elkezdem ezt álmodni, fel tudom ébreszteni magam. Hmmm… ez az egész megérne egy külön mesét, de majd máskor…./ Szóval ijesztő volt. Egyrészt. Még délután is többször eszembe jutott. 

Másrészt amikor kissé lenyugodtam, csak csak eszembe jutott az is, hogy ez a sztori passzol a „minek örültél ma” témakörbe: hiszem annak azért lehet örülni, hogy az ijesztgetés után végül semmi rossz nem történt…. Utánanéztem, a legerősebb széllökések állítólag „csak” 70-80 km/h-sak voltak – ami azért messze van egy igazi orkán 150-200 km-es erejétől. /Persze az én egyetlen széllökésemet semmi se mérte!/ No mindegy, ezt is megtapasztaltam… Lehet az ember bármilyen „nagyokos” a természetet sosem fogja tudni teljesen hatalmába keríteni. 
És azt hiszem, jól is van ez így…