Volt egyszer valahol egy rátarti teáskanna. Majd felvetette a büszkeség, mert finom porcelánból égették, mert hosszú csőre és széles füle volt, méghozzá elöl a csőre és hátul a füle.
Ez egész ritka dolog, emlegette is a teáskanna, hacsak tehette. Hanem a födeléről nem beszélt soha. Tudta, mért nem: a födele törött volt, s ha megragasztották is, csorba maradt. Minek beszéljen hát az ember a hibáiról, mikor azt úgyis megteszik helyette mások?
A csészék, a tejszínes kancsó meg a cukortartó - a teáskészlet többi tagja - úgyis többet gondolnak csorba födelére, többet is beszélnek róla, mint szépen ívelő füléről és pompás csőréről.
Ezt a teáskanna nagyon jól tudta.
- Ismerem őket! - sóhajtotta.
- Ismerem a hibáimat is, be is látom, s éppen ezért vagyok szerény és alázatos. De hát nemcsak hibái - erényei is vannak az embernek. A csészéknek fülük van, a cukortartónak födele, de nekem ez is, az is, s ráadásul még valami, ami nekik nincs: csőröm. Ezért vagyok én a teásasztal királynője. A cukortartó és a tejszínes kancsó inkább csak a jó ízlést szolgálja, de az adakozó, az uralkodó én vagyok. Áldás lehetek a szomjazó emberiségre! Az ízetlen forró víz bennem dolgozza fel zamatos itallá a kínai leveleket.
Gondtalan, vidám ifjúságában így elmélkedett magában a teáskanna. Ott díszelgett a terített asztalon, s a legszebb kéz emelgette; de a legszebb kéz ügyetlen volt, s elejtette a rátarti kannát.
Ott hevert a teáskanna ájultan a földön, a forró víz szétfolyt belőle, letörött a csőre, letörött a füle - a födeléről ne is beszéljünk, arról már elég szó esett. Rettenetes csapás volt ez neki, s ami a legszörnyűbb: mindenki rajta nevetett, rajta, s nem az ügyetlen kézen.
- Sohasem felejtem el azt a pillanatot! - sóhajtotta a teáskanna, amikor később elbeszélte élete történetét.
- Azt mondták rólam, hogy rokkant vagyok, félreállítottak egy sarokba, másnap aztán odaajándékoztak egy szegény asszonynak, aki zsírt kunyerált a konyhán. Koldusbotra jutottam, nem volt tartalma az életemnek, nagyon elkeseredtem. És mégis - akkor kezdődött az én igazi életem. Mert a világon mindenki máshová ér el, mint ahova elindult.
Belém földet tömtek, s ez egy teáskannának annyi, mintha eltemetnék. De a földbe aztán virághagymát dugtak, hogy kicsoda, nem tudom, ajándékba kaptam, a kínai levelekért meg a forró vízért kárpótlásul, meg hogy elfelejtsem letört csőrömet, letört fülemet.
A földem befogadta a hagymát, s az az enyém lett, a szívemmé vált, eleven szívemmé - addig, tudjátok, nem volt szívem. De akkor élet támadt bennem, élet és erő. Nedvek keringtek a bensőmben: a hagyma csírába szökkent, aztán virágot bontott, s én hordoztam, én voltam a bölcsője.
Néztem, nem tudtam betelni a szépségével - boldog voltam, mert boldog, aki másnak tudja áldozni az életét! A virág nem mondott köszönetet nekem, nem is gondolt velem. Mindenki megcsodálta, mindenki megdicsérte. Én meg örültem - bizony, megérdemli a dicséretet a szépséges virág!
Egy nap aztán azt mondta valaki: "Jobb cserepet érdemelne!" Akkor kettétörtek, ami nagyon fájt, de a virág sokkal szebb cserépbe került, s ez megvigasztalt. Most itt heverek a szemétdombon, törött cserép vagyok. De az emlékeimet nem veheti el tőlem senki.
(A mese írója: Hans Christian Andersen
Szép és kedves volt ez a kedves kis tanmesének is beillő történet!
VálaszTörlésNekem is tetszett. Elgondolkodtató.
TörlésDe jó kis mese! Ki írta vajon? Az első képen az egy nagyon tetszetős és különleges teáskanna, elfohadnám. :-)
VálaszTörlésKülönben nekem is van teáskannába virág ültetve évek óta, de az zománcos, sok évig kitart majd remélhetőleg. :-)
Kiegészítettem a bejegyzést, a mesét Andersen írta, a nagy mesemondó...
TörlésSzeretem az efféle történeteket.
Nem tudom, miért van, hogy bizonyos - már tönkrement dolgokhoz - néha annyira ragaszkodik az ember... Egy pszichodoktor biztos tudná a magyarázatát....