2009. október 25., vasárnap

Nagynéni-sirám

Jó-e, vagy rossz nagynéninek lenni ? Néha bizony azt érzem, nagyon nehéz…
A mi esetünkben hosszú-hosszú évekig csodálatos és nagyon szoros /minden-napi/ volt a kapcsolatunk, unokaöcséim a „gyerekeim” voltak. Aztán a kiskamasz korban, amikor amúgy rendesen megkezdődik a szülőkről való leválás, majd belehaltam, hogy nem akarnak az ölembe ülni és nem tűrik már a simogatást, puszilgatást. Az Édesanyjuk sokkal sokkal jobban viselte ezeket a dolgokat – végül is tanult szakmája a gyereknevelés – vagy nem mutatta a bánatát ? – magam se tudom egész biztosan.
Aztán valahogy nagy nehezen beletörődtem a testközeli kapcsolat megszakadásába, csak nem kívánhatom, hogy velem akarjon délutáni csendes-pihenőre ledőlni egy fiatalember :-), még ha valami szép mesét mesélnék is neki, mint azt tettem 25 évvel ezelőtt.
Igenám, de azért vannak dolgok, amikről jó lenne beszélni – amit én másképp látok jónak, mint ahogy azt ők teszik – és itt a nagy baj – nem merem ezeket a dolgokat szóbahozni. Magam sem értem, miért van bennem az a félelem, hogy ez már most az „intimszférába” való beavatkozásnak számítana. Nem ám valami titokzatos dolgokról van szó, hanem csak a hétköznapi élet gondjairól/problémáiról.
Rág a bú, mert tudom/látom/érzem, rossz felé mennek a dolgok és mégis tétovázom.
(A teljes igazság kedvéért azért hozzá kell tennem a meséhez, hogy nem tudom, az Édesanyja mit mondott az alábbi témával kapcsolatban – de biztos vagyok benne, hogy ő azért szóbahozta már ezt.)

Tehát a példa /persze más is lehetne, de most ez aktuális/: az imádott gyermek helytelen életmódja miatt - még harminc sincs – hízni kezd. Én tudom, a családban igenis van erre hajlam, mondhatnám neki, hát olyan akarsz lenni, mint a nagybátyád ? Jó, mondjuk ez talán sértésnek minősülne, nem mondom. De mondhatnám, hogy valamit változtatni kellene az étkezési szokásaidon ! Ez vajon a magánszférába való beavatkozásnak minősülne ? Vagy: menj orvoshoz rendszeresen, mert tutti, hogy hamarosan baj lesz a cukroddal, meg a szíveddel, meg a vérnyomásoddal. Figyelj jobban magadra – mert bár még 30 se vagy, a szervezet nem bocsátja meg az ellene való vétkezést.
Féltem, komolyan mondom nagyon féltem. Rajtam „csak” 10 kg. felesleg van, és tapasztalatból tudom, hogy a további hízást elkerülendő „lemondások” és egyéb magamnak kötelezően előírt dolgok /rendszeres mozgás, stb./ betartása milyen nehéz. Pedig igazán ránthatnék egyet a vállamon, hogy na, nekem már úgyis mindegy…De neki bizony egyáltalán nem az. Tudom, kifogás mindig és mindenre akad. Azt is tudom, hogy egy étkezési átállás bizony nem kis dolog, fő szereplője a házastárs – hiszen azért részben tőle is függ, hogy /legalább/ otthon mikor és mi kerül asztalra. Nem elég jól főzni tudni, hanem egy dietetikus nővér okosságával is rendelkezni kell, ami már sokkal nehezebb. Fegyelem kell hozzá, nem is kicsi, mert igenis tessék reggel felkelni 25 perccel előbb, és normálisan otthon reggelizni. A munkahelyi ebéden sokat variálni nem lehet, habár valamennyi választási lehetőség azért csak-csak van már manapság. És a vacsorára ne este 9-kor kerüljön sor, még akkor se, ha „rendes” a munka után újabb munka /építkezés/ következik és csak este esnek haza, holt fáradtan, amikor aztán teleeszi a hasát és lefekszik aludni. Még időben kellene valami megoldást találni arra, hogy korábban vacsorázzanak, aztán dolgozzanak.
De – és itt jön az én nagy dilemmám – milyen „jogon” adnék/adhatnék én tanácsot két harmincas fiatalnak ? Milliószor eszembe jut saját harminc éves korom – amikor aztán az ember maximálisan felnőttnek érzi magát – nem tudom, én hogy reagáltam volna akárcsak a jó szándékú tanácsra is ? Az ember ilyenkor érzi a legjobban „felnőttnek” magát és nem kedveli, ha bárki /bármilyen szándékkal/ beledumál a dolgaiba.
Aztán ha mégis nekibátorodnék és elmondanám az aggodalmam, nem azt érném-e el, hogy megbántódik, megharagszik rám, s az amúgy is ritka találkozások is elmaradnának ? Hát ki az az őrült, aki ilyen rizikót felvállal ? Ugyanakkor dolgozik a lelkiismeretem is, hogy mégiscsak szólnom kéne, hát hiszen az ő érdekében teszem….
Most aztán itt állok tanácstanul – ha esetleg más téma nem lenne, amin rágnám magam, akkor ezen biztos.

Kép: régi, sajnos nem tudom honnan...

Nincsenek megjegyzések:

Megjegyzés küldése