Egyszer volt hol nem volt…

75 évvel ezelőtt egy tavaszi napon, erre  - az akkor még szörnyű, háborús - világra érkezett egy kislány. Nagy nagy bizonytalanságba, hiszen a család összes férfija a háborúban volt, az édesapja meg ráadásul még fogságban is. Senki sem tudott biztosat, csak remélte, hogy  előbb utóbb hazaér. Erre másfél évet kellett várni még…

De ebben a kórházban három nappal később született egy kisfiú is.  A mamák talán beszélgettek is egymással, akár egy kórteremben is fekhettek…

Aztán mindenki hazavitte a kisbabáját.

És az évek – jól bevált szokásuk szerint rohanni kezdtek. A gyerekek iskolába kerültek – nem egy általánosba, de a lány általános iskolája a fiú lakásához közel volt. Akár találkozhattak volna iskolába jövet-menet.

Később középiskola következett. Nem egy középiskolába jártak, de a fiú iskolájának egyik osztálya lett a kislány tánciskolai partner-osztálya (régen volt ilyen). Akár találkozhattak volna ott is.

A fiú is, a lány is sokat ücsörgött a Széchenyi téren, az akkor még megvolt „kerítés lépcsőn”. A fiúk nyilván a lányokat, a lányok nyilván a fiúkat lesték, titokban persze, mert hát 1959-60-ban kissé mások voltak az erkölcsök és a viselkedési szabályok. És igen, akár találkozhattak volna a híres "pécsi köpködőn" (Széchenyi tér alsó sarkán) is....

Az érettségi, az életbe való kilépés már eltávolította őket. És pár évvel később mindegyik megházasodott. Egy városban éltek továbbra is és semmit nem tudtak egymásról.

Aztán – mint később kiderült – a fiú megunva a hazai viszonyokat, elhagyta a szülővárosát és a hazáját is. A lány itt maradt.

És az évek megint csak múltak  és múltak, feltartóztathatatlanul.

Egyszer jött egy olyan „játékszer” – amivel felnőttek is játszani kezdtek. Mindkettőnek lett számítógépe, Internetet is használtak. A lány már nem füzetbe írta a „naplóját” – hanem blogot kezdett írni – amiben a városáról, az életéről, csillagokról, állatokról, virágokról is gyakorta szó esett.

Egyszer kapott egy Email-t egy fotóval.  Az ismeretlen levélíró azt kérdezte – hogy ha már a blogjában mindenféle virágokat mutat, meg tudja-e mondani, hogy a mellékelt képen lévő piros bogyó milyen bokornak a termése? Mert ő naponta egy parkban sétál a kutyájával, s ott egy ilyen bokor van, amiről nem tudja mi a neve.

Igen, én „véletlenül” tudtam mi a bokor neve…

És akkor levelezni kezdtünk.

Nagyon rövid idő után kiderült, hogy kik vagyunk, hogy egy városban, sőt tán egymás melletti ágyon születtünk. Itt éltünk – ill. én még most is – csak ő él sokszáz km-re.

De !!! De néha haza szokott jönni..... 
Már terveztük is, hogy mikor, hol, hogyan találkozunk ha legközelebb hazajön.

Jöttek-mentek a levelek. Aztán tényleg találkoztunk. És az első perctől kezdve a testvéremnek éreztem. Csak beszéltünk, beszéltünk, egy presszó teraszán – alig tudtuk abbahagyni.  Csordultig voltunk a múltunkkal. Hatvanakárhány évnyi bepótolandó megbeszélnivalónk volt. 

Majd visszautazott a külföldjére, de a levelezés maradt. Félévente visszajött Magyarországra és akkor lejött Pécsre is. Ilyenkor mindig találkoztunk, egy kávé mellett képesek voltunk órákon át beszélni. Valami csoda volt…. Máig nem értem, mitől, hogyan, de tényleg, a testvéremnek éreztem…

A kedves Jóisten azonban megirigyelte a mi vidám óráinkat vagy valaki elirigyelte az örömünket – mert egyszer szomorú hír érkezett: menthetetlen beteg. És ez a betegség nem egész egy év alatt el is vitte.

Régen a neten voltak fent róla fotók, sőt néhány írása is. Én nem tudom, hogy működik ez a dolog, de most vele együtt ezek is eltűntek. Figyel valaki „fentről” és aki meghal,  az eltűnik a netről? Nem véletlenül kérdezem ám ezt, két másik „barátom” is halálával egyidejűleg a net világában is megszűnt létezni. Jó, lehet, hogy valami – számomra érthetetlen okból a hozzátartozói tüntetik el a nyomát, mint a  „jászlány” csodás naplóját…. (Ne tudom van-e olvasóim közt még bárki is, aki emlékszik rá…) De ami tény, az tény. Meghaltak a valóságban  és meghaltak a neten is....

Egyszóval találtam és elvesztettem egy barátot.

Ma lenne 75 éves.

Nem tudom, eszébe jut-e valakinek – rajtam kívül - a születésnapja.

Kedves Barátom én nem foglak elfelejteni. Máskor is, de legalább minden április 30-án fogok rád gondolni – míg itt vagyok.

S ha elmentem, akkor tán még jobb lesz, mert ha kis szerencsém van, akkor találkozunk újra.