Vasárnap 2.

Tegnap este láttam egy dokumentum film-összeállítást a kölni tragédiáról. Nagyjából gondolom mindenki ismeri a történetet: a metróépítés miatt omlott össze több ház, sajnos a kölni levéltár épülete is, maga alá temetve pótolhatatlan, több százéves kincseket. De most nem erről szeretnék írni, bármennyire is sajnálom ami történt. A filmben bemutatták egy apa és fia / 60 és 30 év körüliek/ kétségbeesett próbálkozásait, hogy valahogy visszajuthassanak a most még álló lakásukba. /

A mellékelt képen megjelöltem melyik házról van szó./ A házat ugyanis omlásveszély miatt szanálni akarják, vagy nem is tudom mi a helyes kifejezés, szóval összeomlasztani akarják, mesterségesen. Szerencsétlen két ember - a filmforgatás végéig - nem tudott senkinél semmiféle eredményt elérni. Mondták, hogy nem bútor akarnának lecipelni, de hát amíg még fel lehet menni, legalább az irataikat, néhány ruhát, fotókat…Az életük aprócska értékeit szeretnék lehozni…

És ez volt az a pillanat, amikor elmeditáltam, hasonló helyzetben én miért akarnék a lakásomba visszajönni ? /Természetesen abban az esetben, ha az állataim kint lennének velem!/ És sorra vettem a kedvenc könyveimet, a fényképalbumaimat, apró kis emléktárgyakat, a virágaimat, hogy ne mondjam a gépet, amin épp ezt most pötyögöm… Ruhák nem érdekelnek, sose voltam egy divatbolond, különös értékem sincs, az ékszereimet már elajándékoztam.

És az derült ki számomra, hogy a legfontosabb „kincsem” az életem. Oly sok mindentől megváltam, vagy oly sok mindent elvesztettem már az életem során, hogy valamiképp „hozzászoktam” a veszteségekhez. Az értékeim a gondolataim, azok a fejemben vannak /egyelőre/ - ha meg onnan elvesznek, akkor már úgyis mindegy lesz minden. És nem tudom, ki mit gondol most rólam – de én ettől valahogy megnyugodtam. Készen állok a „költözésre”. /P.s. Nehogy most aggódó leveleket küldjetek ! Semmi bajom nincs, egyszerűen leírtam, amit gondolok./