Vajon hányszor járhattam életemben a Havihegyen ? Bizonyára több-százszor. És mégis, minden alkalommal olyan jó meleg-ismerős-szeretet van bennem, ha kiszállok a parkolónál az autóból, és nekiindulok a "körsétának", mert valójában a templomot járom körül a sétaúton. És x-edszer lefényképezem a tévétornyot, a városi képet, az erőművet, a mandulafát...és nem unom. Nem is tudom, hogy van ez az érzelmek vonatkozásában, akit szeretünk, azt nem tudjuk megunni ? Valószínű ...
Ma ráadásul egy fiatal kis feketerigóról is sikerült pár (szerintem) jó fotót készíteni...
...Azt viszont nem tudom megmagyarázni, miért, hogyan, de a nagy "szerelmeskedés" közepette arról a német-juhász kutyáról, aki a gazdája "döbbenetére" első hívó szavamra hozzám jött, látható élvezettel tűrte simogatásomat, majd leheveredett a pad mellé, amin ültem - mintha mindig együtt sétáltunk, ücsörögtünk volna...no, arról a kutyáról én egyszerűen elfelejtettem egy fényképet készíteni.Varázslatos volt ez a találkozás, talán épp azért, mert a múltamba repített. A fényképezés eszembe sem jutott....Az emlékezetemben valószínű a mi Harrynk ült ott és én talán 14 éves voltam...Nos, akkor most kedves olvasó vagy elhiszed, vagy se: ma vagy 10 percig "volt egy kutyám"... De jó volt, Istenem, de jó volt megsimogatni...
