Pillanatfelvétel.

Délután előbányásztam a kincses fiókomból azt a régi  hittan-könyvet, amiben gondoltam, hogy megtalálom az, amit keresek.(Nevezetesen a ministrálás régi szövegét kerestem valami miatt…) Tudtam, hogy van nekem még ezer évvel ezelőttről egy,  az egyházi szertartásokat ismertető tankönyvem és ez az. A címe: „Szertartástan az általános iskolák V.osztályának római katolikus tanulói számára.” (Szerkesztette és kiadta a Szent István Társulat 1954.)

Közben – a szokásos – délutáni kötelezően elfogyasztandó napi egy almát is odakészítettem a kisasztalra. Leültem a géphez, mielőtt nekifogtam volna a könyv olvasásának és megnéztem a postámat. Miután elolvastam a leveleimet, egy pillantást vetettem az asztalra és akkor, mint valami színházban, amikor felmegy  a függöny – eszembe jutottak gyerekkorom szeptemberei. Vagyis inkább az augusztus végi utolsó napok…

Már megvoltak a kötelező következő évi füzetek – könyveket emlékezetem szerint az iskolaév első napjaiban kaptuk meg – persze ha egyáltalán megkaptuk, mert nekem volt többször is mások által előző évben már használt könyvem. Nem tudom pontosan miért, talán mert azért nem kellett, vagy kevesebbet kellet fizetni, vagy egyszerűen csak azért mert nem volt elegendő tankönyv ? Egy biztos, ha valamikor, hát akkor utáltam meg a mások használta könyvet – most is úgy vagyok a könyvtáriakkal, ha valaki abba „belepiszkított” – hát többnyire elmegy a kedvem az olvasástól….

Az  utolsó augusztusi napok egyikének délutánján a füzetek bekötése volt a program.  A képen látható, hogy ez a hittanfüzet egy több mint 50 évvel ezelőtt használatos kék papírba van kötve.  Ezen már egyáltalán nem látszik, de úgy emlékszem ennek a füzet-bekötő kék papírnak az egyik fele fényes, a másik mattabb volt.  Gyakran megesett, hogy  ha tudtunk rá vigyázni (és tudtunk) akkor a következő évben is felhasználásra került a papír, kifordított formájában. Ráragasztva a piros-fehér matrica. Ezt a matricát – pedig hatodikos  koromban használtam ezt a füzetet, tehát 12 éves voltam, mégis Édesanyám írta meg. Valószínűleg azért, hogy „rendesen nézzen ki”….(Sosem volt igazán szép írásom, mindig gyorsan írtam és az nem igazán kedvezett a szépségnek.)

És a véletlen e kékbe kötött  füzet mellé tetette velem ma a piros almát. Ez is azokra a régi szeptemberekre emlékeztet. Mindig vajas-kenyeret és almát kaptunk tízóraira. A Nagymama csomagolta és a mai napig, ha az almához vajas kenyeret eszem, ezek a kora-őszi iskolába-járós napok jutnak eszembe.  Nem mondanám, hogy túlságosan szerettem iskolába járni. Az egészből csak az olvasás érdekelt, gyanítom, akkoriban  több mesekönyvet olvastam, mint tankönyvet. Ma már mindegy, hogy akkoriban szívesen jártam-e oda, mert az iskola  emléke (is) kedvessé vált az elmúlt évtizedek alatt.

Fogalmam nincs, ma mibe csomagolják a füzeteket, vagy becsomagolják-e  és hogy egyáltalán miféle füzetek vannak. Mi több, készítenek-e egyáltalán ma még az édesanyák/vagy/és nagymamák uzsonnára almát vajas-kenyérrel ?
Attól tartok, amit leírtam az már mindörökre a múlt.
Én csak azt kívánom a mai gyerekeknek, hogy az enyémhez hasonló boldogságot érezzenek ötven év múlva, ha egy véletlenül fiók alján maradt, műanyag borítású iskolai füzet a kezükbe kerül….És kívánom, legyen hozzá egy szép piros almájuk is.