Kissé félve indultam el szedrezni – ugyanis elhatároztam, hogy
nem Árpádtetőre megyek – mert valami miatt (bár sokszor már máshol is, de) ott valahogy nem érzem igazán biztonságban
magam. Túl messze van mindentől, s manapság akármi is történhet az emberrel.
Egy öregasszonnyal meg pláne. Szeder viszont kell, itt az ideje…
A félelem azért egy kicsi volt bennem, mert a „rétünkre”
mentem, ahová 22 évig jártam sétálni a kutyáimmal, Lilivel 13 évig (mellesleg
épp 4 napja volt halálának második évfordulója…)
Szóval kimentem a gyükési rétre…A felső részre. Ezt a
területet, ha valaki azt mondja, nálam jobban ismeri, az bizony hazudik…A felső
ösvényen akartam ill. mentem is végig és a
széles úton, a kert felé kerülve terveztem a visszajövetelt. Tudtam, hol
vannak szederbokrok, számát sem tudom, hányszor szedtem itt augusztusban
szedret.
Az első meglepetésem a szederbokrok kitaposott alja volt,
ill. a megszedett, kopasz ágak. Valaki(k) megelőztek…Ilyen se fordult elő itt
még velem… A második meglepetés azonban magyarázattal szolgált az elsőre. A
hegyoldal elhagyott kertjeiben (ahol nem olyan hülye-rendes bérlők voltak mint
én), a terület bérlését és a művelést abbahagyták ugyan, de a kis faházakat nem
bontották le. (Erre pedig a bérleti szerződés kötelezte őket…) No, ezek most
aztán teljesen „benépesedtek”. Nem, nem új bérlőkkel…..
A földeket, szőlőt, gyümölcsöst senki se gondozza a
Jóistenen kívül, de a „házakat” lakják. Nyilván ami terem (pl. a szeder is)
minden ingyen van, akár megenni, akár eladni – jól jön az… (Hála a régi
bérlőknek, akik a gyümölcsfákat nem vihették magukkal se a városi lakásukba, se
a temetőbe.) A befőzést azért nem említem, mert akik itt laknak, nem hinném, hogy
350 Ft-os cukorral tudnak lekvárt csinálni.
Be kell valljam, elég vegyes érzelmekkel mentem végig a
tervezett úton – de azért csak-csak legyőztem a félelmemet. (A lakott
házikókról egyszerűen nem m e r t e m képet készíteni….) Megállapítottam azt is,
hogy a szemét-völgyet még mindig senki sem takarította ki. Engem ugyan már nem
érdekel, csak elkeserítőnek tarom (tartottam kb.10-15 éve is, amikor először jeleztem a „hatóságok”
felé), hogy a mai napig csak gyűlik itt a mocsok – és senki nem tesz semmit
ellene….Sőt ! A most ott élők már egész
természetesnek veszik, és nyilvános hulladéklerakóként használják.
Elmentem a hajdanvolt birtokomig, és bár tudtam róla, mert pár élve láttam,
de ismételten fájó szívvel állapítottam
meg, hogy a gyerekek nevére elkeresztelt két szép tölgyfát kivágták (természetesen
tüzelőnek), épp úgy, miként a lépcső melletti két mandulafát is. A kapu is
eltűnt, ha nem csalódom, két telekel odébb került felhasználásra… Persze, nem
akartam én azzal semmit se kezdeni – mégis fájlalom…
Meglepett, hogy a pár éve még használt nagy méhes teljesen
elhagyatott. Biztos vagyok benne, hogy nincs gazdája – egy „rendes” méhész
ugyanis törődik a kaptárak környezetével
is. Emellett egyetlen méhhel sem találkoztam, ami pedig régen megszokott volt,
hogy a zümmögésük messziről hallatszott, a kis pocsolyákat pedig itatóként
használták.
Az úton, egy árnyékos helyen vaddisznó dagonyázó van, a
mellékelt fotón ott a bizonyíték, remélem látjátok, a köröm-nyomokat, a másikon
meg a túrások nyomait. Lejjebb a kiserdőben is rengeteg friss túrás van - ezek szerint ide lejárnak a vaddisznók
rendszeresen. Régebben csak az alsó réten voltak ilyen nyomok, de úgy látszik,
mostanra vagy több a disznó, vagy bátrabbak…
A forrás – ami régebben szabadon csordogált, most egy csappal van ellátva, kipróbáltam, folyik
a víz. Sokszor itattam itt a kutyáimat…
Szedret mellesleg alig szedtem, 3 kicsi üvegnyire futotta –
persze a semminél ez is több.
Meleg volt, délelőtt 10-kor tűzött a nap – valahogy mégis
olyan dermedt volt a szívem…
