Ha semmi, de tényleg semmi nem lenne karácsonyfám alatt, akkor is azzal a tudattal feküdnék le karácsony este, amivel minden nap lefekszem. Megköszönném azt a napot is, hogy megadatott nekem és ajándéknak tartanám, hogy majd valamelyik napon együtt lehetek a családom tagjaival. Hellyel-közzel egészséges vagyok, tele a hasam és meleg a szobám. Tudtommal (vagy akarattal) rosszat nem cselekedtem, ahol lehetett, segítettem. Megerősítettem a lelkemet, hogy elviselje a magányt és nagyon igyekszem, hogy senkinek ne legyek terhére.
Ha összegez
az ember egy napot – egy életet – kell ennél több ok arra, hogy hálás, megelégedett
és boldog legyen ?
És ha lehunyom
a szemem, látom a régi karácsonyaimat. Nem sok, csak 10 adatott nekem, olyan „igazi”
békés, családias. Aztán csak „rohanósak” voltak – és két éve elértem oda, hogy bár magányos
és csendes ez az ünnep, de már nem szomorú. Amikor az ember könnyek nélkül el
tudja viselni a magányt és a töménytelen veszteséget, ami az életben érte –
akkor készen áll az útra. Már nem érheti nagy meglepetés. Se karácsonykor, se
máskor.
„Karácsony
nem az ész, hanem a szív ünnepe. És a szív érzi, hogy azok is ott állnak veled
a karácsonyfa körül, akiket a szemeddel nem látsz, és az eszeddel nem hiszel.”
(Müller Péter)
