Ne kérdezzétek, hogy miért pont a "Csak borzongani tudnék" című mese volt ebből a kedvencem. Talán mert volt benne félelmetes, a gyerek-fantáziámat ijesztő történés, amit a végén egy csavarral a mesemondók igazán mókás formában oldottak fel/meg.
Keresni kezdtem a neten, mert láttam, hogy vannak fent Grimm mesék. De bizony ezt sehol se találtam. A Vaterán hirdette valaki a könyvet - de pechemre pár héttel ezelőtt gazdára talált...
Meg is írtam mindezt a múlt héten, meg a tervemet, hogy majd ráérős időmben bemásolom a hiányzó mesét ide.
És ekkor jött Múltmentő blogbarátomtól egy csodás ajánlat: kérte, hogy küldjem el neki lefotózva a mese oldalait és ő valami csoda-ketyerével majd szöveget csinál belőle....
És láss csodát (mert igenis vannak mesén kívüli is csodák) - Pár napja megérkezett a mese, immáron neten is használható formában.
Rendben van, elfogadom, és nem baj, ha nem olvassa el mindenki, mert azt hiszem olvasóim többsége kinőtt a mesélős korból. De én mégiscsak beteszem ide. Így aztán mától ez a Grimm mese is elérhető a net-dzsungelben, ha valaki keresi, akkor itt majd megtalálja....
Még egyszer köszönöm neked Múltmentő ! :-)
CSAK BORZONGANI TUDNÉK
Hol volt, hol nem volt, volt egyszer egy szegény ember s annak két fia.
Hiszen ez nem lett volna baj, mert szegény embernek nagy segítség két fiú; de
az már szerencsétlenségnek is beillett, hogy a két fiú közül a fiatalabbikat
semmire sem használhatta, olyan kelekótya volt. A bátyja dolgozott
inaszakadtáig, a kelő nap már munkában találta, segített öreg atyjának minden
munkájában. Csak este nem szeretett kimozdulni a házból, de még a sötét szobába
sem igen akart bemenni. Hát a temető, jujuj, attól félt még csak éjnek-éjszakáján!
El nem ment volna a temető mellett semmi kincsért, bezzeg, erre hiába kérte az
apja.
— A hideg is kilelne félelmemben! — csak ezt hajtogatta.
Esténkint sokszor összeültek a szomszédok, tollat fosztottak vagy tengerit
morzsoltak, meséltek is hozzá mindenféle borzalmas históriákat.
— Jaj, de borzongok! Jaj, a hideg végigfut a hátamon! — mondta ilyenkor a
nagyobbik fiú.
— Ejnye, milyen lehet az, mikor a hideg futkos az ember hátán! — gondolta
ilyenkor a kelekótya. — Már azt szeretném én is megtanulni!
Hát egyszer aztán azt mondja az apja a kelekótyának:
— Hallod-e, te kenyérpusztító! Nem sül ki a szemed, hogy itt ülsz a sutban,
míg a bátyád dolgozik kettő helyett? Tanulnod kellene valamit, hogy te is
megdolgozz a mindennapi kenyérért!
Felelt a kelekótya:
— Hiszen, apám, szívesen tanulnék én! Csak mondja meg kegyelmed, hol
tanulhatnám meg a borzongást, meg azt, hogy a hideg futkosson a hátamon!
Hej, megharagudott a szegény ember, jól elverte a fiát, este, meg mikor a
szomszédok megint odagyűltek, elpanaszolta a harangozónak, milyen ostoba fiúval
verte meg az Isten.
— Ha csak ez a baj, azon még könnyen segíthetünk!— mondta a harangozó. — Majd megtanítom én
őkegyelmét borzongani, csak adják hozzám kendtek!
Jól van, megörült a szegény ember, szívesen odaadta a fiát a harangozóhoz.
Most már harangozhatott a kelekótya szíve szerint. Egy pár nap múlva, úgy
éjféltájban, felkölti a harangozó, küldi a toronyba, hogy húzza meg a
harangokat. A legény fel is ment toronyba, veszi a harangköteleket, kibogozza,
hát ahogy éppen rá akarja rántani, a lépcsőről egy fehér alak áll elébe.
— Ki vagy, hé? — kiáltott rá a legény, de az alak egy mukkot sem szólt. —
Felelj, komám, vagy pusztulj innen, ahol semmi
keresnivalód!
Csak nem felelt a kísértet, akarom mondani a harangozó, mert sejtitek, úgy-e,
hogy ő akarta megijeszteni a legényt.
- No, komám, ha nem szólsz, ledoblak a lépcsőn! — kiáltotta a kelekótya. —
Egy, kettő, három!
A harangozó nem gondolta, hogy a legény neki mer menni, hát csak állt
mozdulatlanul. De bizony a legény rávetette magát, úgy lehajította a lépcsőn,
hogy tíz grádicson bukfencezett, míg elterült. Elterült, fel sem kelt, ott nyöszörgött
félholtan a sarokban. A legény meg nyugodtan elharangozott, hazament, lefeküdt,
szót se szólt a kísértetről.
Várta, várta a harangozót a felesége, mindhiába várta. Ejnye, mi lelhette
azt az embert! — gondolta az asszony aggodalmában. — Már csak megkérdem ezt a
kelekótyát!
Meg is kérdezte:
— Hallod-e te kelekótya, nem láttad az uramat? Utánad ment fel a toronyba!
Nem bíz én! — felelt a legény. — Hacsak az a kísértet nem volt őkelme, akit
lehajítottam a lépcsőn. Menjen csak kend, nézze meg, most is ott fekszik, ott
nyöszörög!
Futott az asszony esze nélkül, hát ott feküdt a harangozó, csakugyan, lélek
nélkül, lába-törötten. Hazavitte az asszony, lefektette, bekötözte, aztán ment
nagy jajgatva a szegény emberhez.
Jaj, jaj nekem, jaj szegény fejemnek, micsoda szerencsétlenséget hozott
ránk az a kelekótya! Nem lehajította az uramat a toronyból a lépcsőn, még
jószerencse, hogy a nyakát nem szegte, csak a lába tört el. Jaj, jahahaj,
vigyék el kendtek, de azonnal, szemem elé ne kerüljön többé!
Megijedt a szegény ember, futott a fiáért, szidta, csepülte, mint a bokrot.
— Hát te pokolra való, ilyen csínyeken töröd te a fejedet’? Talán az ördög
bújt beléd? De hiszen kiverem én belőled, ne félj!
A legény, szegény, csak ámult-bámult, mentegetődzött:
— Én bizony nem vagyok oka, meghigyje, édesapám! Miért nem szólt, mikor
háromszor is kérdeztem?
— Hallgass, hallgass, csak bajomra, bánatomra vagy a világon! Eredj, ne is
lássalak többé, takarodj, járj a magad útján, arccal se fordulj többé felénk!
— Elmegyek én, apámuram, ha csak az a kívánsága!— így a legény. — Majd
megtanulom, hogy kell a hidegnek a hátamon futkosni, meg a borzongást, megélek
én abból!
— Csak az én hírem-tudtom nélkül! — mondta az apa.
— Még azt is elhallgasd, hová való vagy, ki az apád, nehogy még több
szégyent hozzál reám!
Jól van, elindult a legény, vissza se nézett, csak ment, mendegélt és mind
azt morogta:
— Hej, csak a hideg futkosna a hátamon!
— Hej, ha én borzongani tudnék!
Jön a háta mögött egy ember, meghallja, mit morog, meg nem állhatja, hogy
ne kérdezze:
— Ki vagy te, hékás?
— Nem tudom én! — felelt a legény.
— Hová való vagy hát ?
— Még azt sem tudom!
— Ki az apád?
— Azt meg nem szabad megmondanom!
— No, fura egy fickó vagy! Hát azt megmondhatod-e,mit dörmögsz itt
magadban?
— Meg bizony! Szeretném, ha a hideg futkosna a hátamon, aztán borzongani is
szeretnék, de senki sem tud rá megtanítani. Ugyan okos fickó lehetsz! Gyere
velem, majd meglátjuk, mire megyünk!
No, együtt ballagtak hát tovább, estére egy kocsmához értek.
— Hej, ha én borzongani tudnék!
— Hej, bár futkosna a hideg a hátamon! — sóhajtotta a legény, ahogy
beléptek az ivószobába.
— Ne te, ne! — felelt a kocsmáros. — Ha csak az a bajod, könnyen
segíthetünk rajtad!
— Ugyan, hallgasson már kend! — szólt rá a felesége. — Nem elegen jártak
már pórul, hagyja szegényt, kár lenne érte!
— Nem addig van a! — kiáltott a legény. — Egy életem, egy halálom, meg
akarom tanulni a borzongást, hiszen azért járom a világot!
Addig-addig, nem hagyott békét a kocsmárosnak, míg el nem mesélte, hogy nem
messzire van egy elátkozott kastély, aki abban három éjszakát tölt, bizony,
megtanulja, mi a borzongás, de még a hideg is szaladgálni fog a hátán. Aki meg
meri próbálni, azé lesz a királyleány, már pedig annál szebb fehérnépet még
senki sem látott; aztán a tömérdek kincset is megtarthatja, amit a kastélyban
őriznek a gonosz lelkek. Csak egy hibája van a dolognak, hogy sokan
megpróbálták már, be is mentek a kastélyba, de vissza nem jött egyikük sem.
A legénynek sem kellett több, alig pirkadt a hajnal, útnak eredt, ment a
király elébe.
— Felséges királyom, szeretnék három éjszakát tölteni az elátkozott
kastélyban!
Ránézett a király, megtetszett neki a legény.
— Jól van, nem bánom. Három dolgot
vihetsz magaddal, de egy sem lehet köztük eleven. Mondd hát meg, mik legyenek
azok?
Felelt a legény:
Hat először is tüzet kérek, hogy éjszaka meg ne fázzam, aztán egy gyalupadot
gyaluval, meg egy eszterga-padot!
Bevitte a király a tüzet is, az esztergapadot is, a gyalupadot is. Mikor
bealkonyodott, elment a legény, letelepedett az egyik szobában. Nagy tüzet
rakott a tűzhelyen, mellé állította az esztergát és a gyalupadot, aztán leült
az esztergára.
— Hej, csak borzongani tudnék! — sóhajtotta. — Már látom, itt sem fogom
megtanulni, mi az a borzongás!
No, csak telt az idő, úgy éjféltájban fölkelt a kelekótya, hogy
megpiszkálja a tüzet. Piszkálja, fújja, hát egyszerre megszólal valami a
sarokban:
— Au, vau, miau, jaj, be fázom! Au, vau, jaj be fázunk.
— No, ti félbolondok, ha fáztok, jertek ide, melegedjetek! — mondta a
legény.
Odaugrott mentén két óriás fekete macska, leültek a legény mellé, de
szörnyűségesen méregették végig izzó szemeikkel. Aztán megszólalt az egyik:
— Komám, nem kártyáznánk egy kicsit?
— Nem bánom! — felelt a kelekótya. — De előbb mutassátok meg a körmeiteket!
Kinyújtották a macskák a körmeiket; huj, azok voltak még csak hosszúak.
— Ohó, így nem játszom! — mondta a legény. — Elébb majd levágunk egy
kevéskét ezekből a szépséges körmökből!
Fogta a két macskát, beszorította a lábaikat a gyalu- padba, hogy mozdulni
sem bírtak, aztán agyonverte mind a kettőt és kidobta őket az ablakon.
Avval visszaült a tűz mellé; de alig ült le, minden sarokból tódult a sok
fekete macska és kutya, izzó lánc mindenik nyakában, üvöltöztek, ordítoztak,
szétrugdosták a tüzet, majd eloltották. Nézte a legény egy darabig, de mikor
már nagyon szorongatták, fölkapta a gyalut és közibük vágott:
— Teringette, majd adok én nektek, kesztyűbe dudálni!
Elugrottak a macskák, de sokan voltak, sokat agyonvert a legény. Kidobálta
azokat is az ablakon, a többi meg elmenekült. Akkor felszította a tüzet, nem mellé
ült, hanem igen széles ágy áll a sarokban.
— Ez éppen nekem való! — gondolta magában és belefeküdt. Az ám! Alig hunyta
le a szemét, elindult az ágy, vágtatott szobáról-szobára, lépcsőn fel, lépcsőn
le, mintha tizenkét paripa volna elébe fogva.
—_ Jól van, — morogta a legény, — gyí te! Csak fussatok! — Egyszer aztán
hipp-hopp! Nagyot ugrott az ágy. Felfordult, elborította a kelekótyát a sok
vánkos meg takaró mint egy hegy. De ő lerugdalta magáról, előkecmergett,
visszament a szobájába, lefeküdt a tűz mellé, elaludt.
Reggel jött a király, látja, hogy a legény ott fekszik a földön; gondolta,
meghalt.
— Ej, ej, sajnálom, kár szegény legényért!
Meghallja ezt a legény, felugrik, azon nyomban összeüti a bokáját:
— Ne sajnáljon, királyom, még két éjjel kiállom!
Megörült a király, kérdi, mi történt az éjszaka.
— Semmi különös, — felelte a legény, — egy éjszaka már elmúlt, majd eltelik
a másik kettő is.
De még a kocsmáros is eltátotta a száját, ahogy a legény betoppant az
ivószobába.
— Ne te, ne! — mondá. — Te vagy-e csakugyan, vagy a hazajáró lelked?
— Én bizony, én volnék!
— Hát tudsz-e már borzongani?
— Nem tudok én, sajna! Nincs ki megtanítana!
Elérkezett a második éjszaka; fölment a legény a kastélyba, leült a tűz
mellé, rákezdte a régi nótát:
— Hej, csak borzongani tudnék! Hej, bár a hideg futkosna a hátamon!
Csak dirmeg-dörmög, csak zsörtölődik; hát úgy éjféltájban nagy lárma,
dörömbölés támad a kéményben. Először csak halkan, aztán mindig erősebben, néha
elhallgatott,
megint rákezdte. Végre nagy üvöltéssel egy fél ember esett le a kéményből a
legény elé.
— Hé, hallod-e! — kiáltott rá a legény. — Hát a másik feled hol maradt?
Fölzúdult erre a lárma újból és nemsokára lepottyant az ember másik fele
is.
— Így ni, most már rendben van! — szólt a kelekótya.
Várj komám, hadd szítsam fel a tüzet, aztán melegedhetünk!
Megpiszkálta a tüzet, mire visszafordult, összenőtt a két fél ember, ott ül
a padon, a legény helyen.
— Ohó, komám, nem úgy verik a cigányt! — Az az én helyem, tágulj onnan!
Az ember nem mozdult, de a legény nem sokat teketóriázott, ledobta a padról,
visszaült a helyére. Ülnek, üldögélnek, egyszerre megint lepottyan egy ember a
kéményből, utána megint egy, potyognak-potyognak, egyik a másik után. Két
koponyát hoztak magukkal, meg kilenc lábszárcsontot, azokkal elkezdtek
kuglizni. Nézi a legény, neki is kedve szottyan a kuglizáshoz.
— Hé, cimborák, játszhatom én is ?
— Játszhatsz, ha van pénzed! — mondták az emberek.
— Pénzem csak volna, de a golyóitok nem a legjobbak. Majd egy kicsit
megesztergályozom őket!
Vette a koponyákat, szépen legömbölyítette őket az esztergával.
— Így ni, most már kezdhetjük!
— Játszottak vígan, vesztett a legény egy pár hatost; de mikorra kukorékolt
a kakas, eltűntek az emberek mind, a legény meg lefeküdt és nyugodtan aludt
reggelig.
Reggel jött a király, kérdezi a legénytől:
— No, hogy telt az éjszakád?
— Köszönöm, felséges királyom, kugliztunk! Veszítettem egy pár hatost!
— Nem borzongtál?
— Már hogy borzongtam volna! Inkább nagyon is jókedvem volt! Hiszen bár
csak borzongani tudnék!
Jött, jődögélt a harmadik éjszaka is. A legény megint csak ott ült a szobában
és dörmögott-mormogott nagy mérgesen:
— Bár csak borzongani tudnék! Bár futkosna a hátamon a hideg!
No, mikor már éjfélre járt az idő, egyszerre beállított egy iszonyatos
óriás. Öreg ember volt, hosszú ősz szakálla a térdét verte. Ráordított a
kelekótyára:
— No, te féreg, most megtanulhatod mindjárt a borzongást, mert meg kell
halnod!
— Nono — felelt a legény, — ahhoz meg nekem is lesz szavam!
— Lesz ám a pokolban, mert oda viszlek mindjárt!
— Ohó, veled még elbírok, öregem! Olyan erős én is vagyok, mint te, ha nem
erősebb!
— Majd meglátjuk! — felelt az óriás. — Ha csakugyan erősebb vagy, nem lesz
bántódásod. Gyere hát velem, próbáljuk meg, melyikünk erősebb?
Avval elvezette a legényt, le a pincébe, hosszú folyosókon át, vezette,
vezette, végre egy kovácsműhelybe értek. Ott az óriás felkapott egy kalapácsot,
egyetlen ütéssel beleverte az üllőt a földbe.
— Ezt én jobban tudom! — szólt a legény. Felkapott egy fejszét, odament a
másik üllőhöz, az óriás meg odahajolt az üllő fölé, hogy lássa, mit csinál. A
legény rávágott a fejszével az üllőre, hogy kettéhasadt s az óriás szakállát odacsípte.
— Meg vagy, öregem, most menekülj, ha tudsz! Meglátjuk, melyikünk hal meg
előbb!
Avval felkapott egy nagy vasdorongot, nekiesett az óriásnak, ütötte-verte,
ahol érte. Jajgatott, könyörgött az óriás, odaígérte minden kincsét, ha
megkegyelmez neki.
Megszánta a legény, kihúzta a fejszét az üllőből, akkor az óriás
visszavezette a kastélyba, ott is a pincébe, ahol három óriás láda állt tele
arannyal.
— Látod-e, ebből egy a királyé, egy a szegényeké, egy meg a tied! — mondta
a legénynek. De éppen kukorékolt odakinn a kakas, egyszeribe eltűnt az óriás,
sötét lett a pince, mint a korom. A legény nem esett kétségbe, feltapogatódzott
a szobájába, lefeküdt, aludt reggelig jóízűen.
Reggel jött a király, már messziről kiáltott a legény elé: No fiam, most
sem tudod, mi a borzongás?
— Nem biz én, felséges királyom — felelt a legény.
Jött egy öreg nagyszakállú, pénzt
mutatott három nagy ládával, odelenn vannak a pincében. De hogy mi a borzongás,
arra nem tanított meg!
— No, fiam megszabadítottad a kastélyt a varázslattól, tiéd a lányom! —
szólt a király.
— Jól van, felséges királyom, de a borzongást csak nem tanulhattam meg!
Megülték hát a fényes lakodalmat, felhordták a rengeteg kincset a pincéből.
Jól ment a dolga a kelekótyának, király lett belőle, volt szép felesége, de
azért egyre dirmegett- dörmögött.
— Hej, csak borzongani tudnék! Hej, csak egyszer futna végig a hátamon a
hideg!
A királyné szobalánya végre is megsokallta a dörmögést.
— Majd segítek én őfelségén, hadd tudja meg, mi a borzongás!
Lement a patakra, merített egy kanna friss vizet, tele apró halacskákkal,
bevitte a hálószobába.
Azt mondja a királynénak:
— Felséges asszonyom, ha elalszik király őfelsége, rántsa le róla a
takarót, aztán öntse végig evvel a veder vízzel.
Megfogadta a királyné a jó tanácsot. Mikor elszenderedett a király,
lerántotta a takaróját, végig öntötte a vízzel, hogy a halak csak úgy
ficánkoltak rajta.
Hej, nagyot kiáltott a király, ugrott ki az ágyból dideregve:
— Jujuj, de borzongok, juj, de futkos a hátamon a hideg! Édes egy
feleségem, most már tudom, mi a borzongás!
Itt a vége, fuss el véle!
