Kovács Margit (1902. november 30. - 1977. június 4.)

  

2007.10.30.kedd
Ha visszagondolok régmúlt Pécsi Kisplasztikai Biennálékra, ezeken sokszor láttam Kovács Margit kerámiáit és mindig örömmel nézegettem őket. Van bennük valami gyermekes báj, ami nekem teszik. Ma van születésének 105. évfordulója.













Győrött született, művészeti tanulmányait Jaschik Álmos magániskolájában kezdte, majd Hertha Bucher bécsi magániskolájában és Münchenben, a Staatschule für angewandte Kunstban, Karl Killernél és Adalbert Niemeyernél folytatta. Hazatérése után kapcsolódott be a magyar művészeti életbe. Családjával Budapestre költözött és élete végéig ott dolgozott. 1930-ban jelentkezett először nagyobb kiállítással a Nemzeti Szalonban. Munkái alapján a kritika a legtehetségesebb fiatal magyar keramikusként ünnepelte. Ebben az évben nyert először díjat a monzai IV. modern iparművészeti kiállításon, amit számos elismerés követett.1932-ben Koppenhágába utazott, majd néhány hónapig a sevres-i porcelángyár munkatársa volt. A művészetében elért eddigi eredményeiről 1935-ös első gyűjteményes kiállításán adott számot, a Tamás Galériában. Korai munkái fényes, összefüggő felületű, színes mázas, mintázott kerámiák, vallásos témájú művek és zsánerfigurák, valamint néhány fülkerelief, terrakotta kisplasztika és dombormű. Formái zártak, színei borongósak


. A plasztikai szemléletű, fegyelmezett mintázású alkotások mellett 1936 után művészete oldottabb, dekoratívabb irányba bontakozott ki. Ezt elsősorban jelentős egyházi és világi megbízatásai tették lehetővé. Egyik legjelentősebb egyházművészeti alkotása a győri Szent Imre templom portálja , de ő készítette az 1937-es Párizsi Világkiállítás magyar pavilonja nagyméretű, Budapest a Duna királynője című alkalmi kerámia dekorációt is. A nagyméretű dekoratív feladatok mellett kitartóan alakította bensőséges művészetét, amely a középkor művészetétől a népművészetig mindent magába olvasztott, ami egyéniségének sokoldalú kifejezését segítette. Életművét a szépség szeretete, az anyagelvűség tisztelete és a virtuóz technika jellemzi. Művészetének középpontjában az ember áll. Kifogyhatatlan fantáziával formálta humoros, groteszk népballadai tömörségű vagy drámai jeleneteit, zsúfolt díszű, vagy alakos korsóit, tálait, a népmesékből és népéletből vett reliefjeit és alakjait. Határtalan munkabírásával szinte az utolsó percéig dolgozott, mert hivatása szerelmese volt. "Az anyag mindennapi kenyerem, örömöm, bánatom. Már az első érintésekor életem elemévé vált. És azóta az elem bekerülve vérem áramába, hol az öröm hullámhegyeire, hol az ijedt reménytelenség hullámvölgyeibe sodor, emel, buktat." - fogalmazta meg tömör egyszerűséggel röviddel a halála előtt. Életműve befejezett, csodálatos egész; zaklatott, idegtépett korban törékeny tökéletesség.